A Coriolan és Egmont nyitányokhoz tartozó diavetítés anyaga a letöltés gombra kattintva menthető a számítógépre. A „Coriolan_Egmont.rar” fájl tartalmának kicsomagolása után, a bemutató a PowerPoint program segítségével tekinthető, hallgatható meg.

 



Coriolan nyitány

 

A Lobkowitz-palotában került bemutatásra, 1807-ben. Ezt a nyitányt Beethoven egy osztrák színpadi szerző H. J. Collin (1772-1797) azonos című színművéhez írta. A színmű feledésbe merült, de a nyitány, önálló zeneműként,  ma is sokszor elhangzik a világ hangversenytermeiben.

 

A nyitány szó jelentése: megnyitó, bevezető zene; eredetileg operák megnyitó zenéje, később önálló zenei formává alakul.

 

A Coriolan nyitány mérföldkő a nyitányok történetében. Egy emberi sors ábrázolása a zene nyelvén. A zenemű szellemisége a shakespeare-i színműével rokon. Lélekdráma kilenc percben.

 

 

Ki volt és mikor élt Coriolanus?

 

Coriolanus az i. e. V. században, tehát több mint kétezer évvel ezelőtt élt, híres  és hírhedt szereplője volt az ókori Róma történelmének.

Életének főbb eseményeiről:

   Livius, Titus római történetíró (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) ír A római nép története a város alapításától című első könyvében. Negyven  éven át dolgozott élete e nagy művén, a város alapításától kezdve Kr.e. 9-ig. 142 könyvéből 35 maradt fenn.

   Plutarkhosz görög író, filozófus (?46 - ?120) pedig külön életrajzot szentelt neki (Párhuzamos életrajzok).

   Shakespeare, William a világ legnagyobb drámaírója (1564. 04. 23. – 1616. 04. 23.) ötfelvonásos tragédiát írt róla.

 

Coriolanus életrajz dióhéjban.

 

Valódi neve Gaius Marcius volt. Édesapját korán elvesztette. Édesanyja,

Volumnia nevelte, akire mindig nagy tisztelettel tekintett, s akihez mély hála, gyengéd és feltétlen szeretet fűzött. Már ifjúkorában részt vett a Róma körüli csatákban, s kitűnt vakmerő bátorságával, önzetlen áldozatkészségével és nagylelkűségével.

Nemes jellemének egyetlen fogyatékossága volt, hogy lenézte, semmibe vette a római nép többségét, a plebejusokat, a gyáva csőcseléket.

 

Azokban az időkben Róma gyakran állt háborúban a környező népekkel, s amikor Corioli városát elfoglalták a volszkuszoktól, Gaius Marcius nagy dicsőséget szerzett bátorságával, Corioli bevételével, ezért kapta a Coriolanus nevet. (Corioli a volszkuszok fővárosa és fegyverhelye volt a Latiumban.)

Egész Róma őt ünnepelte, egy csapásra hírnevet szerzett. Édesanyja elébe tűzte a consuli tisztség elnyerését. A patríciusok támogatták jelölését, a szenátus megszavazta azt, de a tisztség betöltéséhez el kellett nyerni a nép, a választók szavazatait. A néptribunusok viszont, ismerve Coriolanus plebejus-ellenességét, megválasztása ellen hangolták a népet, s nem fogadták el consulnak.

 

Egy népgyűlésen aztán az ingyengabona-osztás kérdésében összetűzésre került sor az egyik néptribunus és Coriolanus között, aminek az lett az eredménye, hogy Coriolanus és hívei karddal támadtak a tribunusra, szétkergették a népgyűlést. Ez pedig súlyos törvénysértés volt, lévén a tribunus személye szent és sérthetetlen.

 

Az akkori eljárási szabályok szerint népgyűlésen kellett kérnie „bocsánatot”, de amikor a tribunusok méltatlan és igaztalan vádjai elhangzottak, Coriolanus ismét kitört, hazugnak nevezve a tribunust, mire kimondták az ítéletet: büntetése – érdemeire tekintette – halál helyett száműzetés.

 

A megsértett, büszke patrícius, Coriolanus a volszkuszok táborába ment, egyenesen Tullus Aufidius fővezérhez, felajánlva szolgálatait. A volszkuszok serege Róma ellen indult, visszavágni a korábbi vereségért. A nagyobb sereget Coriolanus vezette. Sorra visszafoglalták városaikat: Satricum, Longula, Poluska, Corioli, Lavinium, Corbio, Pedum, végül Rómától ötezer lépésnyire vertek tábort. Róma nagy veszélybe került, mert nem volt felkészülve egy újabb háborúra. A nép éhezett, s nem lehetett harcba vinni. A szenátus követeket, békét kérő papokat küldött Coriolanushoz, de a keményszívű katona hajthatatlan maradt.

 

És most átadom a szót a történetíró Liviusnak:

 

„Ekkor az asszonyok összegyülekeztek Coriolanus anyja, Veturia; és Coriolanus felesége, Volumnia házánál. A hagyomány nem egyértelmű abban, hogy állami határozat vagy az asszonyi félelem késztette-e rá őket: mindenesetre rábírták mind az idős Veturiát, mind Volumniát, hogy Marcius két kisfiát kézen fogva menjenek az ellenség táborába, ha már a férfiak fegyverrel nem védhetik meg Rómát, védelmezzék meg az asszonyok könyörgéssel és könnyhullatással.

 

Mikor odaértek a táborba, jelentik Coriolanusnak, hogy hatalmas asszonycsapat érkezett. S az az ember, akit sem a követség állami fensége, sem a papok szemet-lelket megragadó vallásos máltósága meg nem indított, először még jobban megkeményíti szívét a női könnyekkel szemben, de amikor egyik bizalmasa, aki föltűnő szomorúsággal fölismerte a többiek között a menye és unokái között álldogáló Veturiát, közli vele:

 

„Ha a szemem nem csal, anyád, feleséged és gyermekeid is eljöttek.” Coriolanus a döbbenettől csaknem eszét vesztve fölugrik székéről, és anyja ölelésére siet.

 

A matróna azonban a könyörgő szót haragosra fordítja:

 

 Mielőtt ölelésedet fogadom, add tudtomra, ellenségemhez vagy fiamhoz érkeztem-e, mint hadifogoly, vagy mint édesanyád tartózkodom-e táborodban?

 

Hát ezt kellett hosszú életemben, boldogtalan vénségemben megérnem, hogy előbb száműzöttnek, majd ellenségemnek lássalak? Képes voltál feldúlni azt a földet, mely szült és táplált téged?

 

Nem szűnt meg haragod, ha mégoly ellenséges szívvel s indulattal érkeztél is ide, amikor átlépted a határt? S amikor szemedbe ötlött Róma, nem gondoltál-e rá, hogy ama falak között ott van a házam és házi isteneim, ott él anyám, feleségem, két gyermekem? Bizony, ha világra nem hozlak, most nem állna ostrom alatt Róma; ha nincs fiam, szabad hazában szabad nőként halok meg!

 

Hanem most már nem kell olyasmit elviselnem, ami rám még nagyobb nyomorúságot, reád nagyobb becstelenséget hoz Az én nagy nyomorúságom nem tart már soká: de ezekre nézz, akikre, ha így folytatod, korai halál vagy hosszantartó szolgaság vár.

 

Ekkor felesége és gyermekei átölelték Coriolanust; zokogásban tört ki a sok asszony, és hazájuk siratása végül is megtörte a kemény férfit, aki rövid tűnődés után így szólt:

 

Rómát megmentetted anyám, de elvesztetted fiadat! – majd jelt adva elvonult a sereggel Róma alól.”

  

Igazi katarzist élünk át, amikor Livius sorait, illetve Shakespeare: Coriolanus című tragédiáját olvassuk. Természetesen az irodalmi művek elolvasása elősegíti a zene jobb, mélyebb megértését.

 

 

Shakespeare így fejezi be színművét:

 

Összeesküdtek:    Öljük meg! Öljük meg!

Megölik Coriolanust, ki elesik, s Aufidius rálép.

 

Urak:                   Megálljatok.

Aufidius:              Tisztelt urak, halljátok szóm...

Első úr:                Ó, Tullus!

Második úr:                  Könnyűket ejt tettedre a vitézség.

Harmadik úr:       Ne lépjetek rá. Csöndesedjetek le,

Hüvelybe a kardot.

Aufidius:              Urak, ha látni fogjátok (habár e zűrzavarban,

mit szerzett,      lehetetlen)

A nagy veszélyt, amelyet életétől

Várhattok, még hálálkodni fogtok,

Hogy végit érte. Méltóztassatok

Tanácsba híni, bizonyságát adom majd,

Hogy hű szolgátok voltam; és ha nem;

Büntessetek bármint.

Első úr:                Vigyétek el

Testét s gyászoljuk meg, Tekintsük úgy, mint

A legnemesb holtat, kit valaha

A hamvvederhez hírnök elkísért.

Második úr:                  Saját zabolátlan természete

Aufidius vádját könnyebbíti.

Fordítsuk jóra.

 

Aufidius:              Elmúlt haragom,

S bú száll reám. Emeljétek fel őt,

Három legjobb vitézem; negyedik

Magam leszek. Te úgy verd a dobot,

Hogy gyászt beszéljen. A kopják a földre

Hajoljanak. – Bár e városban ő –

Miatta oly sok özvegy s árva van,

Kik most is veszteségöket siratják:

Csak tisztelettel emlegessük őt.

Segítsetek.

 

Kiviszik Coriolanus holttestét. Gyászzene.

 

 

 

Egmont-nyitány

 

GOETHE, Johann Wolfgang (1749-1832) német költő, dráma és regényíró. Egmont című drámáját Németalföld függetlenségi harcainak történetéből írta, 1774-ben; tehát 25 éves korában; később átdolgozta. /Beethoven ekkor még csupán mindössze 4 éves! /

 

Egmont, Lamoral gróf (1522-1568) valóságos alakja volt a történelemnek, V. Károly német-római császár szolgálatában állott, mint hadvezér. Károly utóda, II. Fülöp, Flandria és Artois helytartójává tette. Kezdetben császárhű volt, később fokozatosan azonosult a szabadságáért küzdő polgársággal, a szolgasorosra kárhoztatott parasztsággal, és szembefordult Fülöp abszolutizmusra törő politikájával, zsarnokságával. Álnokul tőrbe csalták és Alba herceg vérbírósága 1568-ban halálra ítélte. Vérpadon nyilvánosan kivégezték.

 

(Alba, Fernando Alvarez de Toledo herceg rendkívül tehetséges, ugyanakkor kegyetlen hadvezér volt - 26 évesen már tábornok, 30 éves korában a császári seregek fővezére -, a felkelést néhány hónap alatt leverve több ezer embert küldött a vérpadra, többek között Egmont és Hoorn herceget. (Egmont herceg az Aranygyapjas Rend lovagja volt, felette csak a király ítélkezhetett volna!)

 

Lásd még INTERNETEN ”A tudás 365 napja” linken található Hollandia története című történelmi ismereteket! Internet hiányában lásd a Szemelvényekben!

Továbbá: Lamoral van Egmont – Wikipédia;

      Ludwig van Beethoven Egmont-nyitány.

 

Hazánkban a színművet 1870-ben játszotta először a Nemzeti Színház, s nem volt nagy sikere. Annál inkább Beethoven azonos című nyitányának, ami szerte a világon közkedvelté vált; értéke ma sem halványul, gyakran játsszák az öt világrész hangversenytermeiben. Goethe a nyitányt két évvel a bemutató után hallgatta meg, de nem nyilvánított véleményt. Később,  az V. szimfónia nagyon mélyen érintette, s azt mondta, hogy az valami grandiózus, valami monumentális.

 

A közöttük levő különbséget jól érzékelteti a következő kis történet:

 

Goethe, a „költőfejedelem” Teplitzben, az akkor híres és kedvelt gyógyfürdőhelyen találkozva a császárral, levette kalapját, és mélyen meghajolt, ahogy az akkori illem megkövetelte. Nem így Beethoven, a „zene fejedelme”, aki meghajlás nélkül köszönt a császárnak, mert már egész fiatalon így vallott: „Herceg és gróf sok van, de Beethoven csak egy.”  

A dráma rövid története (olykor szomorújátéknak nevezik!)

 

I. felvonás

 

Egy nyíllövő versenyen polgárok beszélgetnek, s rögtön szóba kerül a spanyol hatalom, s annak szolgálatában álló, egyre erőszakosabb inkvizíció. Taglalják, hogy V. Károly jobb király volt, mint fia, II. Fülöp. Dicsérik és éltetik Egmont grófot, aki kiváló a csatában, együtt érez a néppel, mindig lelkiismerete szerint cselekszik, igazi hollandus, az egész ország szereti, igazságos, emberséges, a nép rátekint.

 

Majd Pármai Margit elmélkedik palotájában: „Azt hisszük, mi uralkodunk, pedig az ár sodor ide-oda, feldob és magába ránt.”

Tanácsadója, Macchiavelli, beszámol neki a templom- és képrombolásokról, s hogy mindenfele zavargások vannak, ami lázadáshoz vezethet a spanyolok ellen, mert az új tan, a protestantizmus, gyorsan terjed. (Antwerpeni képrombolás)

(protestantizmus: a kereszténységnek a reformáció során kialakult ágai: Református – kálvinizmus – evangélikus )

 

Majd egy polgári házban vagyunk, ahol Klára édesanyjával és Brackenburggal (régi udvarlójával) beszélgetnek. Megtudjuk, hogy Klára Egmont grófot szereti, ám az édesanya félti a lányát, mondván, nem lesz ennek jó vége!

 

 

II. felvonás

 

Brüsszel egyik utcáján polgárok tárgyalják a legújabb híreket. Mindenfele nagy a nyugtalanság, zendülések várhatók.

Vansen írnok lesz a szószóló, aki elmondja, hogy a régi időkben a karok és rendek korlátozhatták az uralkodót, amit az alkotmány szentesített. A tartományoknak privilégiumai, kiváltságai voltak, amit most II. Fülöp semmibe vesz. Erőszak, önkény nem volt alkalmazható, és az uralkodó az alkotmányt nem változtathatta meg. Most meg eltűrjük az inkvizíciót?

 

Egmont jön, meghallgatja őket, majd okos szavakkal megnyugtatja őket: „Álljatok ellen szilárdan az új tanoknak, és ne higgyétek, hogy lázadással lehet privilégiumokat megszilárdítani.”

 

Egmont hazatér és titkára által ismertetett ügyekben határoz: az igazságosság, a méltányosság, és a megfontoltság vezeti döntéseit. Majd az ÉLET-ről filozofálnak.

 

Pár mondatot idézek:

Hova tartunk? Ki tudja? Hiszen alig emlékezünk arra is, hogy honnan jöttünk? „Örülj a pillanatnak, ne várj a következőre!

Mi örömöt ad az élet, ha túl komolyan vesszük? Ha a reggel nem köszönt ránk friss boldogsággal és az este nem ígér semmi örömet: érdemes akkor felöltözni és levetkőzni? Azért süt rám talán a mai nap, hogy azon töprengjek, ami tegnap történt?”

 

Majd az orániai herceg jön, akivel megbeszélik a várható fejleményeket. Más állásponton van az orániai herceg és más álláspontot képvisel Egmont. Orániai Vilmost az óvatosság vezérli, míg Egmont bízik önmagában, a királyban, az igazságban, ezért hazájában marad.  Orániai Vilmos figyelmezteti barátját, hogy élete veszélybe kerülhet, mert a spanyol Alba herceg erős haddal közeleg Flandria felé, hagyja el az országot. Ő és Pármai Margit hercegnő már határoztak.

 

 

III. felvonás 

 

Pármai Margit palotájában a hercegnő Macchiavelli tanácsossal ismerteti bátyja (II. Fülöp király) levelét, mely szerint Alba herceget erős sereggel küldi, hogy véget vessen a zendüléseknek, lázongásoknak. Macchaivelli hiába marasztalja, a hercegnő az ország elhagyása mellett határoz, önként átadva a hatalmat.

 

A következő színben Klára beszélget édesanyjával. Elmondja neki mennyire szereti Egmontot. Édesanyja ellenben azt szeretné, ha Brackenburg felesége lenne, mert egy szülő mindig előrelátóbb, mint a fiatal szerelmes.

Egmont vacsorát kér, még ha egyszerű is az. Szerelmesének megmutatja díszruháját és kitüntetését, az Aranygyapjas Rend jelvényét. Szerelméről biztosítja Klárát, akit örömmel és boldogan szorít szívéhez.

 

 

IV. felvonás

 

A polgárok az utcán beszélik, hogy ha már ketten-hárman merészelnek szót váltani az államügyekről, az már felségsértés. Oda a szabadság, s aki a kormány tetteit bírálja, halállal lakol. Ilyen időkben félő, hogy sok lesz a feljelentő. Mindenfele spanyol őrjáratok járják az utcákat.

A hercegnő és Orániai Vilmos elhagyta Flandriát, de Egmont még itt van, tőle várják, hogy sorsuk jobbra forduljon.

Egy palotában Alba herceg adja ki a parancsokat. Megtervezi Egmont elfogását.

Tanácskozásra hívja a grófot, melyen a herceg a zsarnokság álláspontjait bizonygatja, Egmont hitet tesz királya iránti hűségéről, de őszintén feltárja elgondolásait, ahogyan a kitört zavargásokat kezelni kell, ahogyan a nép jövőjének sorsát intézni szükséges, bár jól tudja, hogy mindaz ellentétes a király parancsaival, módszereivel.

Ez a vélemény („vétség”) elég Albának arra, hogy rögtön elfogja, és minden tárgyalás nélkül börtönbe vesse,

 

 

V. felvonás

 

Egmont kedvese, Klára, arra buzdítja a polgárokat, hogy szabadítsák ki a börtönéből Egmontot, de a polgárok „félnek”.

Egmont a börtönben elmélkedik sorsa felett, hogy magára hagyták, szabadítóként várja jó barátját, Orániai Vilmost.

 

Klára megtudja, hogy az éj sötétjében már ácsolják a vérpadot, s mert nem tud tovább élni szerelme nélkül, megmérgezi magát.

 

A börtönben felolvassák Egmontnak a halálos ítéletet: felségárulás miatt másnap kivégzik.

 

A börtönben később megjelenik Ferdinánd, Alba herceg fia, aki elmondja Egmontnak, hogy példaképe volt, mint igaz, egyenes, kiváló férfi, s hogy nem ért egyet a kivégzéssel, de segíteni nem tud.

 

Egmontnak álmában – a Szabadság ragyogó fényében – megjelenik Klára, aki babérkoszorúval ékesíti kedvesét, mint a szabadság hősét. 

 

Goethe színművében, Egmont - kivégzése előtt - a következőket mondja (részletek):

 

„Nem, nem folyik ki hiába vérem!

Gázolj át rajta derék népem!

A győzelem istennője vezet!

S ahogy a tenger szakítja át gátjaidat, úgy törd össze, tépd szét a zsarnokság bástyáit, fojtsd meg a gyalázatost, és söpörd el a föld színéről, melyet igába akar hajtani!

Én a derék halálba megyek e börtönből; a szabadságért halok meg, érte éltem és harcoltam, érte áldozom fel magamat...

Bátrabban, barátaim!

Szülők, nők, gyermekek állnak mögöttetek!

Védjétek meg barátaim, ami a tiétek!

S hogy megmentsétek, ami a legkedvesebb, essetek el örömmel, ahogy én mutatok rá példát!”

 

(Dobpergés. Majd lesújt a bárd. )              Keresztury Dezső fordítása

 

 

(Észrevétel: A magyar fordításban a „Klára” név szerepel, míg a történelmi személy a „Klärchen” nevet viselte.)

 

 

Beethoven: Egmont nyitány, Op 84. 

 

Beethoven összesen 11 nyitányt komponált. Ezt a nyitányt 1810-ben, tehát öt évvel később, mint a Coriolanus nyitányt.

 

 

E l e m z é s

 

Mint tudjuk, a nyitány műformája: szonátaforma. Amíg a Coriolan nyitányban az egyes tételek határai megállapíthatók, ebben a nyitányban ez nem lehetséges. Természetesen az Egmont nyitány is szonátaforma, mégpedig „szabad szonátaforma.” Beethoven az Egmont-nyitányban nem alkalmazza a forma szigorú előírásait, hanem a tartalom alá rendeli a formát.

 

Az elemzés a zene nyelvén megfogalmazott, illeve kottafejekbe foglalt Goethe-mű tartalmát, a hős Egmont jellemét, megdicsőülését próbálja s z a v a k b a n elmondani, vagyis hogy az egyes zenei részletek mit jelentenek, feltűntetve a „zenei történés” időpontjait. Gyorsan hozzá kell tennem: saját megfogalmazásom; elfogadása nem kötelező. Sokkal több, és egyetemesebb mondanivaló van benne, mint amit leírtam.

 

A bevezető zenében Beethoven bemutatja az elnyomó spanyol zsarnokság képletét és az elnyomott nép hangulatát.

A nyitány a teljes zenekaron és fortissimo hangerővel felhangzó, félelmet keltő, „sötét színű”, bevezető akkordokkal kezdődik, jelölése: / / / , mely az elnyomó zsarnokságot jelképezi. Az akkordtömbök közötti szünet a drámai hatást van hivatva fokozni, mert a hangzás már most igen drámai.

 

Az akkordok után rövid, kissé fájdalmas, panaszkodó melódia hangzik a fúvósokon, ismétlődik a hegedűkön, ami az alávetettségben élő nép szenvedéseit érzékelteti, jelölése: nép. Az akkordok és a melódia ismétlésre kerül. (Dallama a főtémához hasonlít, onnan ered!)

A bevezető rész jelölése a dián:                                             (: / / /  nép:) 2                  

 

 

A folytatásban tízszer ismétlődik egy dallam, ami az elnyomott nép szabadság utáni próbálkozásait, a harc-, a küzdelem kezdetét jelképezi, jelölése: kü, (úgy lehetne mondani: gyülekeznek a szabadság erői!). Ezután halljuk a főtémát. A nyitánynak valójában ez az egyetlen témája van, ez a főtéma, jelölése: F, mely Egmont hősi jellemét mutatja be, aki a néppel együtt érezve, velük egy sorban küzd a spanyol zsarnokság ellen. A főtéma megjelenését egy pár hangból álló motivum gyors ismétlései vezetik be, nem jelölöm, fel fogjuk ismerni!

A dallam egyes motívumai többször ismétlődnek, melyek a hős erőfeszítéseit, küzdelmeit érzékelteti, jelölése: m-i, majd a főtéma a zenekaron teljesedik ki.

A dián hallgatható rész:                                                         kü       F    m-i     F                        

 

Ezután az erősödő, fellángoló megmozdulások, lázadások zenei kifejezését halljuk, mely a megismert főtéma motívumaiból, ismétléseiből, feldolgozásukból áll össze, ami magáról a küzdelemről szól, jelölése: KÜ. Közben háromszor hangzik el a zsarnokság – öt zenekari akkordból álló – fenyegető akkord-motívuma, jelölése: A3. 

 

Ezután a felfele haladó skála-motívumok ismétléseit halljuk, jelölése: sk-m. (S ez nem véletlen, mert megerősítő, pozitív hatású!) A szabadságért küzdők sokasodnak, erejük nő, s vele együtt a küzdelem is egyre hevesebbé válik. 

 

Majd ismét elhangzanak a zsarnokság akkordjai. (Utoljára hangzik a legnagyobb hangerővel. Győzött a zsarnokság!)

Ezt követően két hangot hallunk a vonósokon, ami a bárd lecsapását jelképezi, jelölése: b-á, az első hanghoz viszonyítva a második hang mélyebben hangzik.

Ezután rövid zenekari szünet, jelölése: Gp érzékelteti a kivégzés utáni néma, döbbent csendet.

A dián hallgatható rész:                                      KÜ    A3   sk-m-i    A3     b-á   Gp              

 

A folytatásban a nyitány lezárása (Ez a kóda!) következik. Jelölése: L.

A zenekari hangzás fokozatosan felerősödik (crescendo: <) Az itt felhangzó elemi erejű és ismétlődő dallamok már új gondolatokról szólnak, pedig a téma, a dallam majdnem ugyanaz, mint a főtémáé, de hangzása, dinamikája felfokozott, lelkesítő, hangerőben nagyobb és a dallam zárásaként megerősítő akkordjai vannak. Szavakban megfogalmazva: „Bátrabban barátaim!” Előre! A hazáért és a szabadságért!

A hős elbukott ugyan, de igazi dicsősége most kezdődik, mely egyre nő, s magával ragadja a szabadságért, az igazságért és a hazáért küzdőket. Egmont nem a csatamezőn, harc közben veszíti életét, ahogyan a „nagy szabadságharcosok”, hanem a vérpadon. Tragikus sorsa futótűzként járta be, rendítette meg egész Európa szabadságszerető népeit.

 /Goethe itt úgy vélekedik, hogy a hős vérpadon történő kivégzése a gyengéket tovább gyengíti, de az erőseket még erősebbé teszi – ez is igazság!/

 

Az egyre erősödő és felfele haladó dallamívek, valamint a trombiták harsány hangjai azt is jelképezik, hogy a szabadság utáni vágy kiolthatatlan az emberi lélekből, s hogy előbb-utóbb az elnyomottak győzedelmeskedni fognak a zsarnokon.

 

A dián hallgatható rész:                                                                                     < L                                                 

 

Miről szól ez a nyitány?

 

Egy szóval válaszolva: Egmontról. Bővebben: A spanyol elnyomásról, a szabadságért küzdő flandriai népről és természetesen a hős Egmontról. Valójában mégis lényegesen többről.

 

Amíg Coriolanus negatív, addig Egmont pozitív hőse a történelemnek.

 

Coriolan halálát saját nagyravágyása, önön rossz végzete taszítja dicstelen halálba (A feldühödött volszkuszok legyilkolják!), míg a szabadságért küzdő hős, Egmont, királyi parancsra, igazságtalanul kerül vérpadra, halálában megdicsőül, s nemcsak kis népe, hanem a szabadságért küzdők egyetemes hősévé magasztosul.

 

Mindez a zene nyelvén még elemibb erővel szólal meg, mindössze hat percben, ami azt is jelzi: rendkívül koncentrált mű. 

Amit az előző bekezdésben írtam, azt Beethoven a zene nyelvén mondja el; meghallgatva a Coriolan nyitányt, a különbség a zene kifejező erejét bizonyítja.

 

A nyitány meghallgatása előtt feltétlenül olvassuk el a szemelvények között Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét!

 

Az Egmont nyitány Beethoven legheroikusabb (heroikus) alkotása, melyben a szabadságért küzdő hős, nem csak kis népének, hanem az egész világ szabadsághősévé magasztosul. Sorsa nem egyszerűen pusztulás, sokkal inkább megdicsőülés. Erről szól ez a nyitány.

 

heroikus – gör-lat /hérosz: „hős”/, hősies, bátor;

esztétikai minőség – gyakran összefonódik a tragikummal; a hősi tettek tragikumának azonban mindig optimista színezete van, mert a hős bukását igazolja annak az ügynek a győzelme, amiért életét áldozta.

 

 

Goethe művét olvasva

 

Goethe művét olvasva igazi katarzist (megtisztulást) élünk át, mert igazságérzetünk azonosul a szabadságért küzdő Egmont gondolataival, tetteivel, emberi helytállásával, aki nem futamodik meg a zsarnokság elől, bár tudja, hogy életével is fizethet.

Adódik a kérdés: Vajon van-e katartikus hatása a zenének?

 

Már az ókorban, a püthagoreusok körében és fejtegetéseikben, titokzatos erőt tulajdonítottak a zenének, s azt vallották, hogy a zenei hatás egyaránt lehet megnyugtató, illetve tevékenységre ösztönző.

 

Hippokratész hitt a zene gyógyító hatásában is.

 

Platon a következőket vallotta a zene nevelő hatásáról:

 

Ritmus és dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe,

 azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal

 – azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik –

rendezett lelkű emberré teszik.

A zene nem végződhet másutt, mint a szép szeretetében.

 

Arisztotelész a zenének is katartikus hatást tulajdonított.

 

Ha akarjuk, ha nem, ez a zene magával ragadó, megrázza énünket, gondolkodásra késztet, mint megannyi Beethoven zenemű. (Például: V. Sors szimfónia, III. Leonóra nyitány) Hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Nemcsak érzelmeinkre, értelmünkre hat, felemel.

Felemel apró, kicsinyes hétköznapi gondjainkból, és a szabadság-zsarnokság egyetemes kérdéseire irányítja figyelmünket. S még valamire. A nyitány meghallgatása után egy kicsit érzékenyebbek, fogékonyabbak leszünk a körülöttünk működő „hétköznapi igazságokra.”

 

A nyitány meghallgatása sokaknak cselekvő erőt is ad. Mert Beethoven nem az a zeneszerző, aki megelégszik az értelmi-érzelmi hatás elérésével. Követel. Azt követeli hallgatójától – vagy ha úgy tetszik, felszólítja hallgatóját –, hogy cselekvően vegyen részt a szabadság működő értékeinek nemcsak megvédésében, hanem jobbításában. Járuljon hozzá mindenki a szabadság egyetemes eszméjéhez, ki-ki a maga módján és lehetősége szerint.

 

Az igazság, a szabadság, a demokrácia egyetemes vezérlő eszméi az emberiségnek, a különböző társadalmi formációkban együtt élő emberi közösségeknek. S az eszme nem csak egyetemes szinten van jelen, hanem minden egyes ember személyéhez is kapcsolódik. Jelen van az ellenpólus is: igazságtalanság, nemszabadság, zsarnokság. Mindezek jelen vannak és működnek minden egyes ember körül, ha akarjuk, ha nem.

 

Kevesen tudják Beethovenről, hogy Bécsbe érkezése után „egyéni, elemi erejű zongorajátéka” minden hallgatóját elkápráztatta, valósággal lenyűgözte.

 

„Junker hohenlohei segédlelkész, 1791 őszén áradozó szavakkal számol be a 21 éves Beethoven Mergentheimben hallott zongorajátékáról, ahol Maximilian Franz választófejedelem nagygyűlésén szerepelt:

„Hallottam a zongora egyik legnagyobb művészét, a kedves, jó Bethofent is...

Előadásmódja annyira különbözik a szokásos zongorajátéktól, hogy úgy tűnik, a művész valami külön, sajátos utat követ. Valóban nem tudok semmit felhozni, ami művészi nagyságából hiányoznék.” – Szabolcsi Bence: BEETHOVEN, 1960/58. oldal)

 

Honnan eredt ez az erő?

Beethoven nem volt elégedett önmagával, műveivel, zongorajátékával, még a zongora által nyújtott, ma úgy mondjuk: technikai lehetőségekkel szemben sem. Nem csupán játszott a zongorán, hanem követelt tőle. Hogy mit jelent ez a valóságban, elég, ha belehallgatunk más klasszikus szerzők egy-egy zongoraművébe. Az általam választott példák nagyon önkényesek, de most az érzékeltetés a cél. A különbség egyértelmű.

 

 

 

 

Szabolcsi Bence zenetörténész /1899-1973/ Beethoven /Művész és műalkotás, Két korszak határán/ című könyvében /Gondolat, Budapest, 1960 – Harmadik, átdolgozott kiadás/, ahol a nyitányokról ír, 235. oldal, a következőket olvashatjuk:

 

„Nem »szép« többé, hanem kiáltó és meggyőző, agitáló és lenyűgöző, sodró és erőszakos, dinamikus és türelmetlen.

 

»Barbár« és »demagóg« – mint Mozart nemzedéke mondotta; »hősies« és »népszerű« – mint a 19. század nemzedéke nevezte.”

 

 

Tárgymutató

 

 

Antwerpeni képrombolás – 1566

A vallási-ideológiai indíttatású képrombolás Németalföldön is összekapcsolódott a politikai-hatalmi harccal, azaz a katolikus spanyol uralommal szembeni függetlenségi mozgalommal. V. Károly 1550. évi ediktuma a legszigorúbb büntetésekkel fenyegette a protestánsokat, s II. Fülöp és helytartónője, Pármai Margit is erőszakkal akarta elnyomni a reformációt.

A lakosság növekvő ellenállását azonban nem lehetett többé megfékezni. A kézművesek és a földművesek számos városban (Ypern, Lille) megtámadták és feldúlták a katolikus templomokat. Antwerpenben a Mária mennybemenetelének ünnepére érkező tömeg létrákkal leszedte a templomi képeket és szobrokat, majd összetörte őket. A három napig tartó pusztítás alatt a város több templomát és kolostorát kirabolták, majd a környéken folytatták a fosztogatást – csak az antwerpeni Mária-templomban okozott károkat 400 ezer guldenre becsülték.

Gentben és Tournay-ban a hatóságok biztonságba helyezték a templomi kincseket, míg Brabantban és Flandriában 4 nap alatt körülbelül 400 templomot dúltak fel. A templomokat a hollandiai városokban (Amszterdam, Leyden, Hága) is „önként” megtisztították a képektől, hogy megelőzzék az erőszakos képrombolásokat. Delftben, Haarlemben és Rotterdamban csak a magisztrátus elszántságának volt köszönhető a fosztogatás elkerülése.

 

Magyar vonatkozások

Kálmáncsehi (Sánta) Márton (meghalt 1557) prédikátor, az első magyarországi református püspök tanítójánál, a svájci Zwinglinél is radikálisabb híve lett a képellenességnek. A templomokból az apostoli szegénység elvét hirdetve kiszóratta az oltárokat és a képeket, az úrvacsorát egyszerű faasztalról osztotta. A templomi képek és szobrok eltávolítását követelte Erdélyben a medgyesi zsinat (1545) is. A képellenes erdélyi kálvinisták 1565-ben Gyulafehérvárott a püspöki templomból kihordták és összetörték az oltárokat, a szobrokat, elégették a képeket. Az evangélikus templomokban a képeket néha átfestették, Péterfalván például Szent Orbán képe Luther-portrévá változott, amit majd 1634-ben egy katolikus vizitátor távolíttatott el.

 

Forrás: INTERNET - A reformáció képrombolása.

               Az európai képrombolók történetéből II. rész

Papp Júlia művészettörténész írása

Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár

 

 

 

Lásd bővebben:

www.mke.hu/lyka/14/121-138-rombolas.htm - 49k « vissza

 

 

 

Aranygyapjas Rend – Ausztriának és Spanyolországnak legmagasabb rendjele, melynek eredete közös. (Alapította Jó Fülöp burgundi herceg 1429. január 10.-én Brüggeben, harmadik neje Izabella portugál hercegnővel történt egybekelése alkalmából, a Megváltó, Mária és Szt. András tiszteletére, a keresztény hit és az anyaszentegyház védelmére, az erény és jó erkölcsök növelésére.)

 

A jelvény a görög mitológia egyik történetén alapul.

Vonatkozó irodalom:

Robert Graves: Az aranygyapjú /Európa Könyvkiadó Budapest 1976/;

Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék – Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1967

 

A rend tagjainak számát Fülöp herceg 24-ben állapította meg. Később és jelenleg is a rend tagjainak száma korlátozva nincsen.

 

A felvételnél eleitől fogva fő kellékek voltak: előkelő nemesi származás és kiváló szolgálatok.

 

A rend jelvénye:

 

 

 

A rend jelmondata:

„Pretium laborum non vile.” – A munka benne nem csekély.

 

Révai Lexikon, II. kötet, 6. oldal – részletek.

 

Alapítása óta 1200 tagja volt.

 

Akik most viselhetik: János Károly király, Fülöp herceg, II. Erzsébet, Aki Hito japán trónörökös és még 13 fő /nem sorolom fel!/ « vissza

 

 

evangélikus – gör-lat, vall. – az ágostai (lutheri) hitvallás követője, híve « vissza 

 

inkvizíció- lat 1./ tört, vall - a katolikus egyház törvényszéke a középkorban; egyes országokban a 19. század elejéig, az eretnekség  üldözésére és elnyomására,  2./ rég - szigorú vallatás, 3./ rég - vizsgálat, nyomozás « vissza

 

katarzis – gör, fil, műv – a műalkotásnak, főleg a tragédiának az a hatásmódja, amellyel az embert a hétköznapok világából kiemeli, és magasabb, megtisztult erkölcsi-lelki világba helyezi « vissza

 

kálvinizmus – a református vallásnak, a protestantizmusnak Kálvin János tanításain alapuló ága « vissza

 

Machiavelli, Niccoló (1469-1527) olasz politikai író, drámaíró, politikus – Firenzében, a külügyi kancellárián dolgozott, mint államférfi. „Hírhedt” könyve az Il Principe, A fejedelem, 1513-ban írta. Ebben a rövid terjedelmű könyvben az állam kormányzásának tételeit tárgyalja. A könyv megjelenésétől kezdve – napjainkig szinte minden államférfi „kötelező, kedvenc” könyve lett. Legtöbbször hangosan gyalázták, de csendben követték. (Tehát valóságos személy volt, de nem lehetett Pármai Margit hercegnő tanácsadója; talán ezért is szerepel a drámában két c-vel a név.)  « vissza

 

phütagoreusok – Pythagoras görg filozófus (született Kr.e. 580-570 körül. Phytagoras nevéhez kapcsolódó filozófiai eszmerendszer, melynek lényege, hogy minden a világon számbeli viszonyok szerint van rendezve: szám kormányozza a mindenséget, az emberek műveit, a zenét, stb. Felfogásuk szerint a szám a dolgok mivolta, minden számokból áll, minden – szám.

A szférák harmóniája talán P-tól ered; azon alapszik, hogy a hét bolygó szférája oly távolságban van egymástól, mely megfelel a húrok hosszúságnak harmonikus voltával. Állítólag csak P. hallotta ezt a harmóniát. A lélek is harmónia, valószínűleg a test harmóniája. (Révai Lexikon 15. kötet, 778. oldal. - 1922) « vissza

 

reformáció- lat vall, tört – hitújítás (eredeti értelemben: visszaállítás, visszatérés); az apostoli egyház tanításainak visszaállítását célzó polgári indíttatású politikai és vallási mozgalom a 16. századi Európában; ennek talaján keletkezett a protestantizmus « vissza

 

református kálvinista; Kálvin János tanait követő protestáns « vissza

 

________________________________________________________________

 

É s z r e v é t e l e k :

 

1./ a hérosz, a heroikus szavakról bővebben írtam a III. szimfónia és a Coriolan nyitány elemzésénél, illetve „Bevezetés az esztétikába” című szemelvényben.

 

2./ Az elhangzott három zongoramű:

 

Példa_01 – Mozart: Török-induló

 

Példa_02 – Beethoven: Waldstein szonáta III. tétel, Expozícó kezdete

 

Példa_03 – Beethoven: Appassionata szonáta I. tétel vége