A II. Szimfónia elemzéséhez tartozó diavetítés anyaga a letöltés gombra kattintva menthető a számítógépre.
A „Masodik_szimfonia.rar” fájl tartalmának kicsomagolása után, a bemutató a
PowerPoint program segítségével tekinthető, hallgatható meg.
II. szimfónia, D–dúr, opus 36.
Mint
tudjuk, Beethoven az egyéniség kultuszát nyitja meg a zenetörténetben. A II.
szimfónia újabb lépés egyéni hangvétele irányában. Az első két szimfónia
alkotói korszakának első szakaszában keletkezik, természetes, hogy magán viseli
két nagy elődje és a kor hatásait. Mindettől függetlenül mindkét szimfónia
rövid idő alatt népszerűvé vált, s nemcsak Németországban.
I. tétel
A
tétel műformája: szonátaforma.
A
tétel tempóelőírása: Bevezető zene –
Adagio molto, ütemjelzése: 3/4
A tételé – Allegro con brio, ütemjelzése:
4/4
Bevezető zene – Adagio
molto
A
bevezető olyan, mint egy opera nyitánya; hangvétele drámai jellegű.
A
harmadik szakasz elején hangzik el az úgynevezett d-moll motívum, amely rokon a
IX. szimfónia első tétel elején elhangzó motívummal; ott zuhanó motívumnak
hívjuk.
I. tétel
I. Expozíció
Az
Allegro tétel első és
kissé rövid témáját
a vonósok szólaltatják meg. Dallama
ismétlődik. Kedélyes és jelentéktelen.
Érdekesség,
hogy itt két átvezető rész szerepel. Az első átvezetés az első témából
készített, és forte-dinamikával hangzik. A második szintén forte-dinamikájú, és
a vonósok uniszónó menetei jellemzik.
A második téma a fúvósokon hangzik, első fele pianóban, második
fele fortéban. Indulószerű, színesebb hangszerelésben rögtön ismétlésre kerül.
A zárótéma első fele a hegedűkön, és felfele; a második fele a teljes zenekaron fortissimóban hangzik, lefele halad,
rögtön ismétlődik. A zárótéma szintén lezárásra kerül.
Ezután egy lefele haladó rövid dallamív zárja be az expozíciót.
II. Kidolgozás
A
kidolgozás két szakaszát motivikus feldolgozások adják:
Ø először az 1 téma kezdő
ütemének moll változatát halljuk,
Ø ezt követik az első téma
staccató-motivumainak ismétlései,
Ø majd a forgó-motívum ismétléseit halljuk,
Ø újra a staccató-motívum következik, fel- és le
hullámzik.
A második téma motívumai sem maradnak el:
Ø először a téma elejének motivikus feldolgozását,
Ø majd a d-moll motívum következik, ezúttal felfele is
halad,
Ø s egy rövid ideig a riadó-motívum is megjelenik.
III. Reexpozíció
A
reexpozíció szinte változatlanul megismétli az expozíciót, természetesen annak
bemutató sorát. Minimális rövidítés az első téma utáni átvezetésben van, viszont
a reexpozíció végén az átvezetés ív-dallama háromszor hangzik el, a kóda előtt.
IV. Kóda
Az
összefoglaló részben, vagyis a kódában, akárcsak a kidolgozási részben, szintén
a motívumok uralkodnak, köztük feltűnik egy új motívum, a kóda-motívum, majd a lezárás fortissimóban hangzó
akkordokkal történik, közben halljuk a staccato-motívumot.
II. tétel
Beethoven
legpoétikusabb tételeinek egyike. Ebben a tételben szebbnél szebb dallamok
indulnak el, olyanok, melyek megidézik életünk boldog éveit, a drága múltat, a
régi idők békéje utáni vágyódást.
A tétel műformája: szonátaforma.
A tétel tempóelőírása: Larghetto, ütemjelzése: 3/8
I. Expozíció
Gyönyörű, bensőséges dallamot
hallunk az első téma
megszólalásakor; először a vonósok,
ismétlésekor a fafúvósok játsszák. Rögtön utána az első téma utótagja következik, ami
szintén ismétlésre kerül.
Az átvezetés
dallama, elhangzása után, moll hangnemben ismétlésre kerül. /Figyeljünk fel
arra, hogy az átvezetés zenei anyaga mily mértéktartó, teljes mértékben
igazodik a témák melodikájához, ritmusához, dinamikájához./
Az átvezetés
után a zene szép szövetét váratlanul
energikus kopogó-motívum
szakítja meg,
A második téma dallamos
és táncosan lendülő (stilizált menüett; stilizál); variációs formában ismétlésre
kerül.
Majd bensőséges, lírai átvezetések
következnek; ismétlésekkel, piano-forte-piano dinamikával; a zenei anyag
harmonikusan simul a tétel témáihoz.
Két átvezetési zenei anyag van.
- Az első „kis á” pianóban hangzik,
követi a „nagyobb á”, mely a zenekaron hangzik, erősebb dinamikával, de ugyanazon
melodikával.
- - A „nagy Á” a zenekaron és forte dinamikával, majd a „kisebb nagy Á” pianóban
követi; a zenei anyag ugyanaz.
S ami még csodálatos, bámulatra méltó: az átvezetés dinamikai íve: pianóban
indul, a dinamika erősödik, majd csúcspontra jut, és fokozatosan pianóba
érkezik. A dián ezt tompított piramissal érzékeltetem a folyamatábra felett. Lásd
13 sz. dia!
A zárótéma először a gordonkákon, ismétlésekor a hegedűkön szólal meg; hangulata könnyed, játékos, idézi a régi
menüettek hízelgő dallamát, melyet Beethoven a klasszikus zene rangjára emel.
Az expozíciót a kürtök virtuóz dallama után egy rövid lezárás fejezi be.
II. Kidolgozás
A kidolgozás két
rövid szakaszában megjelenő motívumokat lüktetés kíséri, hegedűkön ellentémát
is hallunk, közben a basszusban sötét, komor színek jelennek meg. A zene
disszonáns csúcspontba jut, majd a dinamika fokozatosan halkul, s fényben
ragyogva megjelenik az első téma, de ez már a reexpozíció kezdete.
III. Reexpozíció
A reexpozícióban
– a szonátaforma szabályainak megfelelően – ismétlésre kerül az expozíció zenei
anyaga. A hangszerelés, a zenekari köntös viszont szebb. Minimális
változás, hogy rövid motivikus anyag áll az első átvezetés után.
IV. Kóda
A tételt befejező kóda igen rövid, mely az első téma egyszerű
variációját tartalmazza, s amit a tétel hangulatának megfelelő lezárás követ.
III. tétel
A tétel
műformája: scherzo.
A tétel
tempóelőírása: Allegro, ütemjelzése:
¾
Beethoven a menüettet, annak táncszerű karakterét nem tartotta
alkalmasnak a szimfónia „grandiózus épületébe” /feltehetően arisztokratikus
jellege miatt/.
A/
Zenekari forte, patetikus kezdés után kevésbé fontos zenei tartalom következik,
mint várható lenne. Négy és három hangból álló kis motívumot ütemről-ütemre
más-más hangszerek játszanak.
Folyamatábra nem alkalmazható!
B/ A Trió szakasza is érdekes. Dallama egy
kedélyes ländler-melódia,
először a fúvósok adják elő. Ismétlése más-és más hangszerelésben jelenik meg.
A/
Visszatér a scherzo „A” szakasza.
IV. tétel
A tétel műformája: szonáta és rondó keveréke.
A tétel tempóelőírása: Allegro molto, ütemjelzése: 2/2
Ez a tétel, a szimfónia fináléja, formában, tartalomban- és
hangvételben egyaránt a legmerészebb, idézőjelben mondva „beethoveni.”
I. Expozíció
A negyedik tétel, a finálé, meglepő és váratlanul felcsattanó két hanggal kezdődik;
olyan, mint egy fricska; mint egymást követő két gyors puskalövés, ez a szekund-motívum / » /. Ez a villanásszerű motívum a tétel folyamán többször
szerephez jut; legjobban a kidolgozási rész végén, ahol ismétléseivel
előkészíti a reexpozíció, vagyis az első téma belépését. Szerepel az
expozícióban, a második téma után rendre ismétlődik, előkészítve az első téma
újbóli belépését.
Az első téma dallama két részből áll. Az első jellemzője
a ritmika, a másodiké a dallamosság. Elhangzása után rögtön ismétlésre kerül.
A második téma a klarinéton és a fagotton
hangzik el, ismétlése moll hangnemben történik, s még szebb, mint az előző. A
második téma a tétel legdallamosabb, legmelegebb hangzású, lírai része.
Figyeljünk fel a téma egyes szakaszai után a lefele száguldó hegedűfutamokra!
A második téma energikus lezárásra kerül, majd szerephez jut a szekund-motívum. Rendre
ismétlődik /huszonegyszer/, mely az első téma hatásos bevezetését
készíti elő. Újra elhangzik az első téma, ismétlődik, majd lezárás következik, ami
egyben az expozíció végét is jelenti.
A zárótéma ezúttal elmarad; úgyszintén az
expozíció témabemutató sorának ismétlése!
II. Kidolgozás
A kidolgozás rövid.
Először az első téma ütemeiből készült részletek kerülnek
feldolgozásra, moll hangnemben, ami unisono-menetbe
fejlődik.
A folytatásban szerepet kap az expozíció elején felcsattanó
szekund-motívum. Beethoven ezt a két hangból álló motívumot drámai erővel
ruházza fel. Hogyan? Egyrészt az ismétlések, másrészt a dinamika fokozásával,
ami ráadásul a basszusban hangzik, sötét, komor színekbe ágyazva. A zenei
cselekményben jelentős változás bekövetkezését várjuk, mégsem ez történik, mert
az első téma elhangzásával, könnyedebb muzsika veszi kezdetét: a reexpozíció.
III. Reexpozíció
Zenekari szünet után ismétlésre kerül az expozíció anyaga, mely
ezúttal rövidebb.
A reexpozíció a
második téma lezárásával a végéhez ér, mivel a tétel valójában szonátaforma és
rondóforma keveréke. Beethoven átlépi a forma előírásait, de nem rombolja le. A
tartalom alá rendeli a formát.
IV. Kóda
A folyamatábra ezúttal rendkívül részletező, de így jobban
érthető!
A kóda muzsikája motívumokból építkezik.
A jelölések és az idő-jelek alapján pontosan tudjuk követni a
zenei történés eseményeit. A kódában új a tomboló-motívum, s figyeljünk fel az
előtte elhangzó, s felfele haladó, ritmikájában különös /inkább vergődő/ „vad,
barbár” menetre.
A lezárás előtt, Beethoven – szerkesztési módszeréhez híven –
felidézi a tételkezdő szekund-motívumot.
Az utolsó dián szereplő idézet forrása:
Bartha Dénes: Beethoven kilenc szimfóniája – Zeneműkiadó Vállalat,
Budapest 1956 – második kiadás 83. oldal.
Tárgymutató:
ländler a a
legelterjedtebb alpesi /délnémet-osztrák /népi tánc, ¾-es ütemű
< vissza
preklasszikus, lat – a
klasszicizmust közvetlenül megelőző /kor, stílus/,
zene: a
bécsi klasszicizmust megelőző, kései barokk (zene), időben körülbelül
1700-1750;
pre-, prae- lat – előtagként valaminek előzetes, valaminek
megelőző voltát jelöli < vissza
triola,
ol – három, többnyire egyenlő értékből álló csoport, amelyet két
ugyanolyan értékű hang ideje alatt kell megszólaltatni; jelölése a kottán: a
hangfejeknél ív vagy kapocs alatt levő 3-as szám < vissza
generálpauza, ol – „általános szünet”; (az összes hangszer hallgat!),
kottán történő jelölése: G.P. < vissza
stilizál, lat – művészi igénnyel fogalmaz; a szövegkörnyezetben
történő használata azt jelenti, hogy Beethoven művészi igénnyel fogalmazza meg,
idézi fel a megelőző kor népszerű táncának hangulatát, melynek célja nem maga a
tánc, hanem a tánc hangulata < vissza
S z a v a k b a
n
Mi jellemzi ezt a szimfóniát?
A II. szimfónia energikus, fiatalos lendület, s optimista hangulat
járja át; nem nélkülözi a derűt, életörömet sugároz.
A zenetörténet
ellentmondásként tartja nyilván, hogy Beethoven ennyire derűs, ennyire
életvidám muzsikát írt, holott a szimfónia megalkotásának idejében írt egy
sötét hangú, komor végrendeletet.
Minden zenetörténeti könyv említi, hogy Beethoven 1802. október
6.-án (32 évesen!) írta a heiligenstadt-i végrendeletét, melyben kezdődő
fülbaja miatt érzett elkeseredettségében az öngyilkosság gondolatával
foglalkozott. Teljes tudatában volt annak, hogy süketség vár rá. Hallása
lassan, de fokozatosan romlott. A Missa Solemnist és a IX. szimfóniát már
teljes süketségben komponálta.
A korabeli tények szerint Beethoven még jó ideig saját maga
vezényelte szimfóniáit – ezekben az időkben találják fel a karmesterséget! –,
illetve játszotta zongoraversenyeit; a teljes süketség évszáma: egyesek szerint
1819, mások szerint 1822. (Ez a fajta fülbetegség napjainkban már
gyógyítható!)
1801. november 16.-án kelt levelében így ír barátjának:
„Ó, mily boldog lennék, ha
tökéletes volna a hallásom! Alig tudod
elképzelni, mily siváran telt az életem két év óta. Megromlott hallásom, mint
valami kísértet állt mindig előttem, kerülnöm kellett az embereket,
embergyűlölőnek látszanom, mikor pedig oly kevéssé vagyok az.
Teljesen egyedül vagyok. Úgy
kell élnem, mint számkivetettnek. Már gyakran elátkoztam a Teremtőt és
életemet. A művészet tartott vissza, hogy véget nem vetettem életemnek.
Szemébe akarok nézni a sorsnak, egészen
lesújtani mégsem fog.
Ó,
mily szép ezerszer élni az életet!
Nyugalmas
életre, érzem, arra már nem vagyok teremtve…”
Szabolcsi Bence: Beethoven, Gondolat, 1960
– 135-136. oldal.
Ma többen úgy vélekednek – persze utólag –, hogy fokozatos
süketsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „valóban zeneköltővé” váljon, az első
zeneköltővé a zenetörténetben. (Ennek ellenkezőjét bizonyítja, hogy Beethoven
1804-ben készült el a III. szimfóniával, mikor még nem volt süket!)
A Zenei Lexikon szinte minden nagy zeneszerző neve után azt írja:
A világ egyik legnagyobb zeneköltője.
Ami Beethovent ebben a kérdésben a többi nagy zeneszerzőtől
megkülönbözteti, elsősorban talán az, hogy „emelkedett szellemi tartalmat”
adott a zenének. Azt a szellemi tartalmat, amit a görög klasszikus művészet is
támasztott a szerzővel, az alkotóval szemben, s amit a kor művészete, a
klasszikus művészet is alapvető célként határozott meg.
Bővebben lásd Szemelvények, klasszikus zene méltatása.