A II. Szimfónia elemzéséhez tartozó diavetítés anyaga a letöltés gombra kattintva menthető a számítógépre. A „Masodik_szimfonia.rar” fájl tartalmának kicsomagolása után, a bemutató a PowerPoint program segítségével tekinthető, hallgatható meg.

 



II. szimfónia, D–dúr, opus 36.

 

Mint tudjuk, Beethoven az egyéniség kultuszát nyitja meg a zenetörténetben. A II. szimfónia újabb lépés egyéni hangvétele irányában. Az első két szimfónia alkotói korszakának első szakaszában keletkezik, természetes, hogy magán viseli két nagy elődje és a kor hatásait. Mindettől függetlenül mindkét szimfónia rövid idő alatt népszerűvé vált, s nemcsak Németországban.

 

I. tétel

 

A tétel műformája: szonátaforma.

A tétel tempóelőírása: Bevezető zene – Adagio molto, ütemjelzése: 3/4

                                  A tételé – Allegro con brio, ütemjelzése: 4/4

 

Bevezető zene – Adagio molto

 

A bevezető olyan, mint egy opera nyitánya; hangvétele drámai jellegű.

A harmadik szakasz elején hangzik el az úgynevezett d-moll motívum, amely rokon a IX. szimfónia első tétel elején elhangzó motívummal; ott zuhanó motívumnak hívjuk.

 

I. tétel

I. Expozíció

 

Az Allegro tétel első és kissé rövid témáját a vonósok szólaltatják meg. Dallama ismétlődik. Kedélyes és jelentéktelen.

 

Érdekesség, hogy itt két átvezető rész szerepel. Az első átvezetés az első témából készített, és forte-dinamikával hangzik. A második szintén forte-dinamikájú, és a vonósok uniszónó menetei jellemzik.

 

A második téma a fúvósokon hangzik, első fele pianóban, második fele fortéban. Indulószerű, színesebb hangszerelésben rögtön ismétlésre kerül.

 

A zárótéma első fele a hegedűkön, és felfele; a második fele a teljes zenekaron fortissimóban hangzik, lefele halad, rögtön ismétlődik. A zárótéma szintén lezárásra kerül.

Ezután egy lefele haladó rövid dallamív zárja be az expozíciót.  

 

II. Kidolgozás

 

A kidolgozás két szakaszát motivikus feldolgozások adják:

Ø     először az 1 téma kezdő ütemének moll változatát halljuk,

Ø     ezt követik az első téma staccató-motivumainak ismétlései,

Ø     majd a forgó-motívum ismétléseit halljuk,

Ø     újra a staccató-motívum következik, fel- és le hullámzik.

 

A második téma motívumai sem maradnak el:

Ø     először a téma elejének motivikus feldolgozását,

Ø     majd a d-moll motívum következik, ezúttal felfele is halad,

Ø     s egy rövid ideig a riadó-motívum is megjelenik.  

 

  III. Reexpozíció

 

A reexpozíció szinte változatlanul megismétli az expozíciót, természetesen annak bemutató sorát. Minimális rövidítés az első téma utáni átvezetésben van, viszont a reexpozíció végén az átvezetés ív-dallama háromszor hangzik el, a kóda előtt.

 

 

IV. Kóda

 

Az összefoglaló részben, vagyis a kódában, akárcsak a kidolgozási részben, szintén a motívumok uralkodnak, köztük feltűnik egy új motívum, a kóda-motívum, majd a lezárás fortissimóban hangzó akkordokkal történik, közben halljuk a staccato-motívumot.

 

 

II. tétel     

Beethoven legpoétikusabb tételeinek egyike. Ebben a tételben szebbnél szebb dallamok indulnak el, olyanok, melyek megidézik életünk boldog éveit, a drága múltat, a régi idők békéje utáni vágyódást.  

 

A tétel műformája: szonátaforma.

A tétel tempóelőírása: Larghetto, ütemjelzése: 3/8

 

I. Expozíció

 

Gyönyörű, bensőséges dallamot hallunk az első téma megszólalásakor; először a vonósok, ismétlésekor a fafúvósok játsszák. Rögtön utána az első téma utótagja következik, ami szintén ismétlésre kerül.

 

Az átvezetés dallama, elhangzása után, moll hangnemben ismétlésre kerül. /Figyeljünk fel arra, hogy az átvezetés zenei anyaga mily mértéktartó, teljes mértékben igazodik a témák melodikájához, ritmusához, dinamikájához./  

Az átvezetés után  a zene szép szövetét váratlanul energikus kopogó-motívum szakítja meg,

 

A második téma dallamos és táncosan lendülő (stilizált menüett; stilizál); variációs formában ismétlésre kerül.  

 

Majd bensőséges, lírai átvezetések következnek; ismétlésekkel, piano-forte-piano dinamikával; a zenei anyag harmonikusan simul a tétel témáihoz.

 

Két átvezetési zenei anyag van.

- Az első „kis á” pianóban hangzik, követi a „nagyobb á, mely a zenekaron hangzik, erősebb dinamikával, de ugyanazon melodikával.

- - A „nagy Á a zenekaron és forte dinamikával, majd a „kisebb nagy Ápianóban követi; a zenei anyag ugyanaz.

 

S ami még csodálatos, bámulatra méltó: az átvezetés dinamikai íve: pianóban indul, a dinamika erősödik, majd csúcspontra jut, és fokozatosan pianóba érkezik. A dián ezt tompított piramissal érzékeltetem a folyamatábra felett. Lásd 13 sz. dia!

 

A zárótéma először a gordonkákon, ismétlésekor a hegedűkön szólal meg; hangulata könnyed, játékos, idézi a régi menüettek hízelgő dallamát, melyet Beethoven a klasszikus zene rangjára emel.

Az expozíciót a kürtök virtuóz dallama után egy rövid lezárás fejezi be.

 

II. Kidolgozás

 

A kidolgozás két rövid szakaszában megjelenő motívumokat lüktetés kíséri, hegedűkön ellentémát is hallunk, közben a basszusban sötét, komor színek jelennek meg. A zene disszonáns csúcspontba jut, majd a dinamika fokozatosan halkul, s fényben ragyogva megjelenik az első téma, de ez már a reexpozíció kezdete.   

 

III. Reexpozíció

 

A reexpozícióban – a szonátaforma szabályainak megfelelően – ismétlésre kerül az expozíció zenei anyaga. A hangszerelés, a zenekari köntös viszont szebb. Minimális változás, hogy rövid motivikus anyag áll az első átvezetés után.

 

IV. Kóda

 

A tételt befejező kóda igen rövid, mely az első téma egyszerű variációját tartalmazza, s amit a tétel hangulatának megfelelő lezárás követ.

 

 

III. tétel

 

A tétel műformája: scherzo.

A tétel tempóelőírása: Allegro, ütemjelzése: ¾

 

Beethoven a menüettet, annak táncszerű karakterét nem tartotta alkalmasnak a szimfónia „grandiózus épületébe” /feltehetően arisztokratikus jellege miatt/.

 

A/ Zenekari forte, patetikus kezdés után kevésbé fontos zenei tartalom következik, mint várható lenne. Négy és három hangból álló kis motívumot ütemről-ütemre más-más hangszerek játszanak.

Folyamatábra nem alkalmazható!

 

B/ A Trió szakasza is érdekes. Dallama egy kedélyes ländler-melódia, először a fúvósok adják elő. Ismétlése más-és más hangszerelésben jelenik meg.

                                                            

A/ Visszatér a scherzo „A” szakasza.            

 

 

IV. tétel

 

A tétel műformája: szonáta és rondó keveréke.

A tétel tempóelőírása: Allegro molto, ütemjelzése: 2/2

 

Ez a tétel, a szimfónia fináléja, formában, tartalomban- és hangvételben egyaránt a legmerészebb, idézőjelben mondva „beethoveni.”

 

I. Expozíció

 

A negyedik tétel, a finálé, meglepő és váratlanul felcsattanó két hanggal kezdődik; olyan, mint egy fricska; mint egymást követő két gyors puskalövés, ez a szekund-motívum / » /. Ez a villanásszerű motívum a tétel folyamán többször szerephez jut; legjobban a kidolgozási rész végén, ahol ismétléseivel előkészíti a reexpozíció, vagyis az első téma belépését. Szerepel az expozícióban, a második téma után rendre ismétlődik, előkészítve az első téma újbóli belépését. 

 

Az első téma dallama két részből áll. Az első jellemzője a ritmika, a másodiké a dallamosság. Elhangzása után rögtön ismétlésre kerül.

 

A második téma a klarinéton és a fagotton hangzik el, ismétlése moll hangnemben történik, s még szebb, mint az előző. A második téma a tétel legdallamosabb, legmelegebb hangzású, lírai része. Figyeljünk fel a téma egyes szakaszai után a lefele száguldó hegedűfutamokra!

 

A második téma energikus lezárásra kerül, majd szerephez jut a szekund-motívum. Rendre ismétlődik /huszonegyszer/, mely az első téma hatásos bevezetését készíti elő. Újra elhangzik az első téma, ismétlődik, majd lezárás következik, ami egyben az expozíció végét is jelenti.

 

A zárótéma ezúttal elmarad; úgyszintén az expozíció témabemutató sorának ismétlése!

 

II. Kidolgozás

 

A kidolgozás rövid.

Először az első téma ütemeiből készült részletek kerülnek feldolgozásra, moll hangnemben, ami unisono-menetbe fejlődik.

A folytatásban szerepet kap az expozíció elején felcsattanó szekund-motívum. Beethoven ezt a két hangból álló motívumot drámai erővel ruházza fel. Hogyan? Egyrészt az ismétlések, másrészt a dinamika fokozásával, ami ráadásul a basszusban hangzik, sötét, komor színekbe ágyazva. A zenei cselekményben jelentős változás bekövetkezését várjuk, mégsem ez történik, mert az első téma elhangzásával, könnyedebb muzsika veszi kezdetét: a reexpozíció.

 

III. Reexpozíció

 

Zenekari szünet után ismétlésre kerül az expozíció anyaga, mely ezúttal rövidebb.

A reexpozíció a második téma lezárásával a végéhez ér, mivel a tétel valójában szonátaforma és rondóforma keveréke. Beethoven átlépi a forma előírásait, de nem rombolja le. A tartalom alá rendeli a formát.

 

IV. Kóda

 

A folyamatábra ezúttal rendkívül részletező, de így jobban érthető!

 

A kóda muzsikája motívumokból építkezik.

A jelölések és az idő-jelek alapján pontosan tudjuk követni a zenei történés eseményeit. A kódában új a tomboló-motívum, s figyeljünk fel az előtte elhangzó, s felfele haladó, ritmikájában különös /inkább vergődő/ „vad, barbár” menetre. 

A lezárás előtt, Beethoven – szerkesztési módszeréhez híven – felidézi a tételkezdő szekund-motívumot.

 

Az utolsó dián szereplő idézet forrása:

Bartha Dénes: Beethoven kilenc szimfóniája – Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1956 – második kiadás 83. oldal.

 

 

 

 

Tárgymutató:

 

ländler  a a legelterjedtebb alpesi /délnémet-osztrák /népi tánc, ¾-es ütemű

< vissza

 

preklasszikus, lat – a klasszicizmust közvetlenül megelőző /kor, stílus/,

zene: a bécsi klasszicizmust megelőző, kései barokk (zene), időben körülbelül 1700-1750;

pre-, prae- lat – előtagként valaminek előzetes, valaminek megelőző voltát jelöli < vissza

 

triola, ol – három, többnyire egyenlő értékből álló csoport, amelyet két ugyanolyan értékű hang ideje alatt kell megszólaltatni; jelölése a kottán: a hangfejeknél ív vagy kapocs alatt levő 3-as szám < vissza

 

generálpauza, ol – „általános szünet”; (az összes hangszer hallgat!), kottán történő jelölése: G.P. < vissza

 

stilizál, lat – művészi igénnyel fogalmaz; a szövegkörnyezetben történő használata azt jelenti, hogy Beethoven művészi igénnyel fogalmazza meg, idézi fel a megelőző kor népszerű táncának hangulatát, melynek célja nem maga a tánc, hanem a tánc hangulata < vissza 

 

 

S z a v a k b a n  

 

Mi jellemzi ezt a szimfóniát?

A II. szimfónia energikus, fiatalos lendület, s optimista hangulat járja át; nem nélkülözi a derűt, életörömet sugároz.  

 

A zenetörténet ellentmondásként tartja nyilván, hogy Beethoven ennyire derűs, ennyire életvidám muzsikát írt, holott a szimfónia megalkotásának idejében írt egy sötét hangú, komor végrendeletet.

 

Minden zenetörténeti könyv említi, hogy Beethoven 1802. október 6.-án (32 évesen!) írta a heiligenstadt-i végrendeletét, melyben kezdődő fülbaja miatt érzett elkeseredettségében az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Teljes tudatában volt annak, hogy süketség vár rá. Hallása lassan, de fokozatosan romlott. A Missa Solemnist és a IX. szimfóniát már teljes süketségben komponálta.

 

A korabeli tények szerint Beethoven még jó ideig saját maga vezényelte szimfóniáit – ezekben az időkben találják fel a karmesterséget! –, illetve játszotta zongoraversenyeit; a teljes süketség évszáma: egyesek szerint 1819, mások szerint 1822. (Ez a fajta fülbetegség napjainkban már gyógyítható!)

 

1801. november 16.-án kelt levelében így ír barátjának:

 

„Ó, mily boldog lennék, ha tökéletes volna a hallásom!  Alig tudod elképzelni, mily siváran telt az életem két év óta. Megromlott hallásom, mint valami kísértet állt mindig előttem, kerülnöm kellett az embereket, embergyűlölőnek látszanom, mikor pedig oly kevéssé vagyok az.

 

Teljesen egyedül vagyok. Úgy kell élnem, mint számkivetettnek. Már gyakran elátkoztam a Teremtőt és életemet. A művészet tartott vissza, hogy véget nem vetettem életemnek.

 

 Szemébe akarok nézni a sorsnak, egészen lesújtani mégsem fog.

         Ó, mily szép ezerszer élni az életet!

Nyugalmas életre, érzem, arra már nem vagyok teremtve…”

Szabolcsi Bence: Beethoven, Gondolat, 1960 – 135-136. oldal.

 

Ma többen úgy vélekednek – persze utólag –, hogy fokozatos süketsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „valóban zeneköltővé” váljon, az első zeneköltővé a zenetörténetben. (Ennek ellenkezőjét bizonyítja, hogy Beethoven 1804-ben készült el a III. szimfóniával, mikor még nem volt süket!)

 

A Zenei Lexikon szinte minden nagy zeneszerző neve után azt írja: A világ egyik legnagyobb zeneköltője.

 

Ami Beethovent ebben a kérdésben a többi nagy zeneszerzőtől megkülönbözteti, elsősorban talán az, hogy „emelkedett szellemi tartalmat” adott a zenének. Azt a szellemi tartalmat, amit a görög klasszikus művészet is támasztott a szerzővel, az alkotóval szemben, s amit a kor művészete, a klasszikus művészet is alapvető célként határozott meg.

 

Bővebben lásd Szemelvények, klasszikus zene méltatása.