A VII. Szimfónia elemzéséhez tartozó diavetítés anyaga a letöltés gombra kattintva menthető a számítógépre.
A „Hetedik_szimfonia.rar” fájl tartalmának kicsomagolása után, a bemutató a
PowerPoint program segítségével tekinthető, hallgatható meg.
VII.
szimfónia, A-dúr, opus 92
Az I. tétel elemzése.
A
tétel műformája: szonátaforma,
bevezető résszel.
(Bevezető zenével indul az I. a II. és a IV. szimfónia is.)
A
tétel tempójelzése: Vivace –
4/4, vivace: – 6/8
A bevezető zenei rész.
Zenekari akkordot
követően oboán
szólal meg egy lassú és hosszú zenei bevezető-téma,
közben a zenekari akkord még háromszor hangzik fel.
Majd
a vonósokon az úgynevezett skála-menetek következnek, ezek alulról
felfele haladnak és többször ismétlődnek, pianótól – fortissimóig.
Ezt
követően táncritmusú, idillikus dallamot hallunk az oboán, mely ismétlődik.
Újra a skála-menetek következnek, majd ismét a táncritmusú dallam. Ezt követően ritmikus közjáték készíti elő a vivace belépését. A vivace részhez motívum-fogyasztással, és egyre halkuló dinamikával érkezünk.
(motívum-fogyasztás
= amikor a zeneszerző a pár hangból álló
motívumot fokozatosan egy-két hangra csökkenti, jelen esetben egy hangra
fogyasztja.)
A tétel: vivace
I. Expozíció
A
tételt ismétlődő ritmusképlet vezeti be, ez a daktilus-motívum.
Itt még pianissimo hangzik, a kódában fortissimóban.
A daktilus egy hosszú, két rövid szótagból álló, ereszkedő versláb:
– È È.
Morse–hangokkal: tá-ti-ti,
szópélda: két ütem, Júlia stb.
Zene: egy hosszú és két rövid hang
váltakozása.
Az
első téma
a fuvolán hangzik el, pianóban. Motívum-szövés
után a teljes zenekaron, erős dinamikával, a
téma kiteljesedik. Játékos hangulatú, életvidám dallam és rendkívül energikus.
Aláfestésként a daktilus ritmus-motívumot halljuk.
Majd
felfele haladó motivikus szekvenciák
következnek, melyek ritmikus átvezető
részbe jutnak.
A második téma
két rövid részből áll. A ”b” rész először a fúvósokon pianóban, majd a
zenekaron forte hangzik, a daktílus-motívum mindvégig jelen van.
A zárótémába történő átvezetés motívum-ismétlésekkel és pianóban indul, dinamikája fokozatosan
erősödik. A zárótéma eléggé rejtve a mélyvonósokon,
a basszusban hangzik, dallama felülről lefele
halad és ismétlődik.
A
folytatásban a zárótémából kiemelt motívum jut rövid szerepléshez, majd vad, barbár hangzású, meg- megszakadó lezáró-figura vezet az expozíció befejezéséhez.
Közben zenekari szünet
(generálpauza) oldja némileg a ritmikai feszültséget.
II. Kidolgozás
A
kidolgozási rész kezdetén csak ritmust hallunk, majd az első témára emlékeztető
motívumot, azt követően pedig motivikus és ritmikai játék váltogatja egymást,
melynek mindvégig főszereplője a daktilus ritmus-motívum.
A
kidolgozási rész végén a dinamika felerősödik, ami a visszatérésben megjelenő
első témát készíti elő. Folyamatábra
nem készíthető.
Többszöri meghallgatást javasolok! (A szimfónia Wagner
által „A tánc apoteózisa” elnevezést kapta, tekintettel a ritmikára.
Az apoteózis szóval a Zenei ismeretek tárgyalásakor, a ritmusnál találkoztunk
először, a szómagyarázat a dokumentum végén olvasható.)
III. Reexpozíció
Az
első téma visszatérése a teljes zenekaron
következik be, míg az ismétlése most pianóban történik (az expozícióban
fordítva volt!). A második téma előtti átvezetés most forte hangerővel
történik. A dinamikai ellentétek különösen élesek; más, lényeges különbség az
expozícióhoz viszonyítva nincs. Tekintsük meg a folyamatábrán is!
IV. Kóda
Először
csak ritmust hallunk, majd motivumok-ismétlései következnek.
Az
ismétlődések dinamikája fokozatosan nő, melynek a végén, a teljes zenekaron fortissimóban berobbannak a daktílus-motívumok.
A
lezárást is ez a ritmus-fajta uralja, a hangerő persze változatlanul
fotissimo.
A tétel, és különösen a
ritmika rendkívül „modern” lehetett azokban az időkben, mert a kortárs
zeneszerző Weber C. M. (1786-1826) –
egyébként kiváló német zeneszerző – egyszer azt találta mondani: „Beethoven most már
megérett a bolondok házára.”
A II. tétel
elemzése
A tétel műformája: szabad triós forma (három részre tagolható).
A tétel tempójelzése: Allegretto, ütemjelzése: 2/4
A
szimfónia legnépszerűbb tétele. Nem gyászinduló, mint a III. szimfónia második
tétele, hanem a gyászt felidéző, gyászra emlékeztető muzsika. A tétel lassan
közeledő, majd távolodó gyászmenet képét idézi elénk. A bemutatón a közönség
megismételtette.
Bernstein, L.
mondta róla: „Valahol
a kozmoszban született, ott a helye.”
A
tétel három részre tagolható.
Első
rész - A
A
tételen egy monoton alapritmus vonul végig; hasonló, mint a VI. szimfónia második
tételében a patakcsobogás ritmizált zenéje; vagy pl. a IV. szimfónia második tételében
a lüktető–motívum.
Itt az alapritmus:
egy daktilusból és egy spondeusból áll (mindössze két ütem). A daktilust
már ismerjük: – È
È; a spondeus két hosszú szótagból áll: – – Szópéldával:
bányász, dobban.
A daktilus és a spondeus, együtt adja a régi görög adoniszi
verssort, melynek képlete: – È È – –
Morse-jelekkel írva: tá-ti-ti-tá-tá; szópélda:
két ütem dobban.
Ne csak olvassuk, ejtsük is ki
a szavakat!
Ebből
a teljesen jelentéktelen, monoton ritmusból – először egyetlen hangon halljuk –
téma (dallam) hangzik, majd fejlődik,
Ez a tétel legfontosabb dallama, valójában fő-dallama.
A
folytatásban ezt a dallamot variációs feldolgozásokban halljuk. A dinamika erősödik,
a hangszerelés egyre gazdagodik, melyhez ellentéma járul. Az ellentéma
dallama, hangvétele panaszos, igen bensőséges; a fájdalomról, a gyászról
beszél.
Második
rész - B
A
második rész alaphangja a fájdalom, dallama
elsősorban lírai jellegű, és a klarinéton szólal meg, hegedűk
festik alá, később a zenei szövet gazdagodik, melynek végén skála-menetek készítik elő a fő-dallam
harmadik szakaszban történő megjelenését. Ezek felülről lefele haladnak.
A
harmadik rész - C
A
fő-dallam pianóban hangzik el. Ezt követően a fő-dallam fugató feldolgozását
halljuk, melynek végén fortissimóra erősödve az alapritmus hangzik el, négyszer.
Ismét elindul a második rész lírai dallama, de nem fejeződik be, hanem, egyre
távolodva tőlünk, a fő-dallam egyes részeit, foszlányait halljuk egyre
messzebbről, és halkabban, közben többször generálpauza szakítja meg a zene
folyamatosságát.
A III. tétel elemzése
A
tétel műformája: scherzo jellegű.
A
tétel tempójelzései: Presto, ütemjelzése:
3/4
Assai meno
prestó (Trió), ütemjelzése: 3/4
A. - Presto
A tétel
két ütemnyi ritmus bevezetéssel/felütéssel kezdődik, majd pianóban a téma következik, ami azonnal
ismétlődik; felülről lefele halad, „siet-szalad-rohan”; táncos ritmusú (nem
éppen dallamos).
Ezt
követően a presto – úgymond kedélyes muzsikája – motívum-töredékekből
építkezik. Jellemzője a féktelen jókedv, valamint a merészség, amely a tempóra,
dinamikára, hangszerelésre egyaránt vonatkozik. Ritmikája különleges,
egyedülálló. Folyamatábra nem alkalmazható.
B. - Trió
A
tétel középső része, a trió, egy rendkívül poétikus hangzású dallamból áll,
mely feltehetően népi eredetű. Egyszerű és bensőséges. Szépsége és művészi
ereje a dallam feldolgozásában és hangszerelésében van, ahogy azt Beethoven a
zeneművészet magaslataira helyezi.
A –
(harmadik rész)
A
harmadik részben ismételten elhangzik a Presto, majd a Trió, és újra a Presto.
A harmadszor is elhangzó Presto után elindul a Trió zenéje, melyet
forte-akkordok szakítanak félbe, s hamar kiderül, hogy zenei tréfáról van szó.
„Szinte magunk előtt látjuk
Beethovent, amint eldobja tollát.” – ezzel a találó képpel
jellemzi Schumann, Robert
(1810-1856) a befejezést.
A IV. tétel elemzése
A
tétel műformája: szabad szonátaforma.
A
tétel tempójelzése: Allegro con brió,
ütemjelzése: 2/4
Voltak kritikusok, akik szerint
Beethoven e finálé némely részében inkább „rikoltozik és kiabál”, mintsem zenél.
Lipcsében úgy vélték, hogy Beethoven csak részeg állapotában írhatta ezt az
őrjöngő zenét.
Nevezték „szilaj bacchanáliának”,
továbbá „a ritmus orgiájának” is. Talán R.
Wagner (1813 – 1883) szimfónia-elnevezése a legtalálóbb: „A tánc
apoteózisa.” (Talán még
inkább A ritmus apoteózisa! S lehetne: A ritmus megkoronázása, A ritmus
ünneplése – ezek persze csupán az én névadásaim.)
A tételt legjobban a „félelmetes lendület”
szavakkal lehet jellemezni. Hallgassuk meg, igaz-e?
I. Expozíció
A tétel zenéje kétszer elhangzó, helyesebben feldübörgő, a már ismert daktilus-motívummal kezdődik: – È È
Szokatlan,
merész és egyben „modern” kezdés volt, kétszáz évvel ezelőtt.
Ezt követően rögtön az első témát halljuk. A téma valójában egy rövid motívum ismétléseiből áll! A témát elsősorban a ritmus és a hangsúlyok uralják, a dallam a daktilus-ritmusnak van alárendelve, elhangzása után rögtön ismétlésre kerül.
A
folytatásban a téma variánsát
halljuk (a különbség minimális), szintén ismétlésre kerül és az első téma ismétléseit
a daktilus-motívum négyszeri dübörgése zárja be.
A
folyamatábrát részletesen írom fel, mert igen gyorsan mennek végbe a motívum,
illetve témaváltások
Ezután
az első téma utótagját kétszer halljuk, – közben négyszer a
daktilus-motívumok dübörögnek fel. A folytatásban egy rövid kis dallam négyszer ismétlődik (ez valóban
dallamos, bár forte hangzik), és az úgynevezett lüktető-motívumokba torkollik.
Következik
a második téma,
mely magyaros, ritmusában verbunkos muzsikát idéz; két részre tagolható. A téma
befejezése utáni ritmikus motívumok fokozódó hangerővel a teljes zenekaron felhangzó tomboló-motívumokba érkeznek, melyet az extatikus forgó-motívumok
váltanak fel, fokozva a ritmus démoni hatását, erejét. A lezárás természetesen
a daktilus-motívummal történik.
II. Kidolgozás
A
kidolgozási részben kétszer is elindul az első
téma eleje, de nem fejeződik be. Majd – akárcsak az expozícióban – négyszer
hangzik el a főtéma, amit egy rövid feldolgozási szakasz követ. Jellemzője a ritmikával való játék.
A
szakasz befejeztével a dinamika váratlanul pianóra vált: négyszer hangzik el a
daktilus-motívum, majd elindul a főtéma eleje; ez a rövid kis zenei rész
megismétlődik. Majd minden átmenet nélkül, forte hangerővel, berobban a
daktilus-motívum, vagyis elkezdődik a reexpozíció.
III. Reexpozíció
A reexpozíció minimálisan tér
el az expozíciótól. A különbség az első téma ismétlésénél van, rövidebb, mint
az expozícióban.
IV. Kóda
A
kóda a tejes zenekaron elemi erővel berobbanó négy daktilus-motívummal veszi
kezdetét. A folytatás az expozícióból már ismert első téma utótagjának
feldolgozása, mely négyszer hangzik el, amit motívumszövés, majd motívum-ismétlések követnek. Az
ismétlések végén a dinamika felerősödik, s újra bedobbannak a
daktilus-motívumok.
Ezután
ismét megjelenik az első téma utótagja, de hamarosan annak is csak az egyik
motívuma lesz az ismétlés tárgya.
Az
ismétlések végén veszi kezdetét a lezáró szakasz, melynek felfokozott
ritmikája, dinamikája teszi fel a koronát a tételre, mely diadalmas harsogásban
fejeződik be.
Mielőtt
a két akkord lezárná a tételt, Beethoven, szokásához híven, egy pillanatra bár,
de kétszer felidézi az első téma kezdetét. A végső két akkord pedig nem lehet
más, mint a daktilus ritmus-motívum.
S z a v a k b a n
A
VII. szimfónia Beethoven zenéjében minőségi ugrás, olyan, mint a III. szimfónia
volt, és lesz majd a IX. szimfónia. Európai hírneve nő, mely növeli önbizalmát,
alkotókedvét. Ekkor negyvenhárom éves. Még saját maga vezényli a zenekart, de
fülbaja miatt hamarosan kénytelen visszavonulni a nyilvános szerepléstől, s
kizárólag az alkotásnak él.
A
szimfónia első bemutatója 1813. december 8.-án volt a bécsi egyetem
nagytermében; nagy sikere volt. Egy későbbi időpontban, 1814. február 27.-én
megtartott hangversenyről Schindler,
Anton (1798 – 1864) német zeneíró és karmester – Beethoven „fizetés nélküli
magántitkára” – így ír: „A tetszésnyilvánítás tombolása felülmúlt mindent, amit
addig hangversenyteremben valaha is hallani lehetett.”
A
szimfónia alkotása előtt Beethoven behatóan tanulmányozta, tanulmányozhatta a
görög mondavilágot, Homérosz (? i.
e. VIII. sz. – ? i. e. VIII. sz.) műveit, a görög költészetet, verslábakat, a
görög nép régi ünnepeit, életszemléletét stb. A zenét nem, mivel annak
gyakorlata nem hagyományozódott át az utókorra. Pindaros (i.e.? 520 – ?445), a
legnagyobb görög költő egyik ódájának fennmaradt dallamának hitelessége ma sem
bizonyított.
A
szimfónia muzsikájában ezúttal a legkisebb drámai kontraszt sem található.
Közvetlen hangú, szenvedélyes, kötöttségek nélküli, felszabadult muzsika.
Hangszerelése fényesebb, színesebb, mint a korábbi szimfóniáké.
Talán itt kell említeni, hogy a szimfónia hangneme: A-dúr. Régen,
de talán még ma is, zenei berkekben az A-dúrra azt mondták/mondják: „fényes,
világos” hangnem. A D-dúr a „heroikus” jelzőt kapta. Az F-dúr a
„pasztorális-témák” hangneme. A b-moll „gyászos”; a c-moll „sötét”, „tragikus”;
a g-moll „metszően tragikus” – (Ebben a hangnemben írta Mozart a az ún. nagy
g-moll szimfóniát – Köchel-jegyzékszáma: 550.)
Ez
a szimfónia lényegesen más, mint a többi. Minden tételnek különleges ritmusa
van.
A
mű erejét, nagyszerűségét, egészét a ritmus határozza meg. A ritmus, mely a
zene legősibb eleme. „Kezdetben vala a ritmus.”
– mondta Wagner. A zenében a ritmus az elsődleges elem. Az emberi élet
hajnalán a „homo sapiens” ritmus-zenét alkotott, mely a természet felől
érkezőnek mondható. A dallam másodlagosnak tekinthető, mely alapvetően emberi
érzelemből támad, s akkor szép, ha másokban is érzelmeket kelt: örömet ébreszt,
vagy bánatos szívünket vigasztalja. (A zene elemei: ritmus, dallam,
hangszín, dinamika; egymás nélkül nem létezhetnek, nem beszélhetünk zenéről;
kivétel a fentebb említett ritmus-zene.)
Figyelni
kell tehát az egyes tételek tempóelőírásaira!
Az
I. tételé:
A
bevezetés tempójelzése: Poco sostenuto (kissé vontatottan,
kimérten), 4/4
A
tétel tempójelzése: Vivace (élénken, gyorsan), 6/8
A
tételt bevezető zene tempója lassú, hogy minél hatásosabb legyen magának a
tételnek a belépése, ami gyors tempójú. A bevezető zene végén tanúi lehetünk a „daktilus-motívum”
megszületésének. (Hiába: a klasszikus zene
alkotója nem tűri, hogy hallgatója közömbösen hallgassa a zenét!)
S
hogy milyen egy „vivace” tétel muzsikája, azt akkor tudjuk igazán
értékelni, ha már több vivace-tételt hallgattunk meg. (Például: I. és VIII.
szimfónia IV. tételei; IV. szimfónia I. tétele.) Természetesen ne csak
Beethoventől hallgassunk, hanem Mozarttól, Haydntól vagy akár Brahmstól.
Az
I. tételben elhangzó és táncot idéző főtéma határozza meg a tétel, s egyben a
szimfónia zenei anyagát, jellegét. A IV. tételben már a magasra szökő, tobzódó
jókedv, s egyben a ritmus eksztatikus megnyilvánulásait halljuk.
A
II. tételé:
Allegretto (kissé gyorsan, „gyorsacskán”), 2/4
A
szimfóniák II. tétele általában lassú, de ezúttal a mérsékelten gyors,
gyorsacskán előírás a mérvadó. A tétel meghatározója egy monoton alapritmus,
mely szinte állandóan jelen van; hol piano, hol fortissimo hangerővel. Az
elhangzó főtémának dallamát is a ritmus határozza meg, majdhogy másodrendű
szerepe van a ritmushoz képest.
A
főtémához csatlakozó ellentéma az, aminek kifejezőbb, beszédesebb dallama van;
nosztalgikus, panaszkodó, jobban hat érzelmeinkre. A két dallam egymásba
fonódik, és a fugató feldolgozásban nyeri el kiteljesedését.
A
tétel végén – egyre halkuló dinamikával, és meg- megszakadó dallamával – a
főtéma a SEMMI-be vész, szertefoszlik. Dr. Molnár Antal zenetudósunk a tétel
érzékeltetésére idézi Atádi Sámuel versének egy részletét:
„Vándor vagy, ember, Bíztat az utad,
De célt az elméd Hiába kutat.
Honnan jössz s hová Vezet a végzet,
Sosem adatott Megtudni néked.
Csak mégy az úton, Ki tudja, hova,
Mígnem majd egyszer Nem jutsz már tova.”
A
III. tételé:
Presto (nagyon gyorsan, sebesen), ¾
Trio:
assai meno presto (kevésbé gyorsan),
¾
A
szimfóniák harmadik tétele hagyományosan a menüett volt, később a scherzo
foglalja el a helyét, s Beethoven itt már a scherzo elnevezést sem használja,
csupán tempójelzést ír elő: Presto. Ennek ellenére valójában gyorstempójú
scherzo tételről van szó. A Presto muzsikája színes, játékos, mókás; magával
ragadó; ritmusa merész, akár a többi tételé. Hallgatása kevésbé igényel fokozott
figyelmet, pusztán gyönyörködni kell, egy kicsit elmerülni a zene, ezúttal
főként a ritmus élvezetében.
A
Trio hangzása igen poétikus. Dallama a lehető legegyszerűbb, szelíd, nyugalmat
árasztó. (Ugyancsak ellentétben van a Prestoval!) A szakirodalom a dallamot,
illetve annak alapját a népzene típuskörébe utalja. (A kortárs Stadler
abbé, ismert osztrák zarándokének dallamának mondja.)
Felejthetetlenné
a hangszerelés és a mesterien megválasztott harmóniák teszik.
S
amiről még szólni kell, az a tétel formája, mely betűszkémával felírva a
következő: A B A B A, vagyis a szokásos A B A után ismétlésre kerül a Trió és a
Presto.
A
IV. tételé:
Allegro
con brio, 2/4 – élénken, gyorsan,
hévvel.
(Itt
jelzem először, hogy az Allegro szó szerinti jelentése: vidám,
gyors.)
A
IV. tétel a szimfónia megkoronázása, melyre a már ismert „félelmetes lendület”
kifejezés illik a legjobban. Többen vallják, hogy nem lehet elég gyorsan
játszani. Szabad és merész, nem mentes a túlzott szenvedélyességtől.
Beethoven
felszabadítja a ritmus kötöttségeit, korlátait; eksztatikussá fokozza, mégis uralkodik rajta.
Általánosan kialakult az a nézet, hogy a tétel a dionüszoszi életörömet: a féktelen, a tobzódó
jókedvet is kifejezi.
Nem
túlzás a bacchanália szónak a használata sem, mely az ókori görögök
népünnepélye volt. Ebben a tételben a zabolátlanul áradó ritmusképletek
kiszabadulnak a megszokott világukból, és felfokozott, orgiasztikus állapotról árulkodnak.
Azt
is el lehet képzelni, hogy a zene megidézi az olasz városok maszkabáljainak hangulatát, ahol az önfeledt
jókedv és a gondtalanul kergetőző ritmusok ereje táncba szólítja még azokat is,
akik pusztán szemlélődni, kíváncsiskodni akartak. A maszkabál végül egy közös
táncünneppé, népünnepéllyé válik. (Többen vad néptáncnak is minősítik.)
A
ritmusnak ilyen szenvedélyes, túlfűtött bemutatása, nem véletlenül váltotta ki
a kortársak idegenkedését a szimfóniától, mert értékítéletük szerint túllép a
művészi szép fogalmán, sérti az elfogadott esztétikai elveket stb.
A
különböző kutatások, elemzések napjainkra már kimutatták és bebizonyosodott,
hogy a szimfónia tételei megfelelnek a klasszikus stílus előírásainak,
harmóniai rendnek, forma és tartalom követelményeinek stb.
S
ami a legfőbb bizonyíték: a szimfónia egész Európában, rövid idő alatt,
népszerűvé vált; napjainkban is gyakran elhangzik, szerte a világon.
Nem
Beethoven volt önkívületi, részeg állapotban, amikor a szimfóniát komponálta,
hanem magát a ritmust fokozza a megszokott, az általános fölé, hogy kifejezze a
tánc mámoros örömét, a földi élet fölé emelkedő extatikus életérzést. Más
szavakkal: a zene legősibb elemének, a ritmusnak tobzódásában érzékelteti a
szellem felszabadult érzéseit.
Az
más kérdés, hogy ezzel egyidejűleg kifejezi a fékevesztett bacchanália túláradó
hangulatát, a dionysosi mámor önfeledt, ujjongó örömét, ami olykor orgiákba fajult. (A zene ürügyén sok a
belemagyarázás! Elnézést, én is ezt teszem, de elfogadni nem kötelező!)
A
mű nagyszerűségét az is bizonyítja, hogy bemutatása után két évvel a szimfónia
és különböző feldolgozásai (fúvósokra, kvintettre, zongorára) nyomtatásban is
megjelentek.
Tárgymutató
apóteózis gör – 1./megdicsőülés, istenülés; 2./
istenítés, dicsőítés; 3./ egyes színművekben a hősnek a befejező ünnepélyes
jelenetben történő felmagasztalása < vissza
bacchanália gör – Bacchus görög isten tiszteletére tartott, orgiáig
fokozódó szertartás, lakoma < vissza
dionüszia gör – az ógörögök
Dionüszosz-ünnepe, szüreti-mezei ünnepség – vissza (Dionüszosz = Bacchus /e: Bakkhosz/ másik
görög neve) < vissza
eksztatikus gör-lat – eksztázisban lévő; felindult, önkívületben lévő <
vissza
orgia
gör – féktelen kicsapongás /tivornya/, tobzódás < vissza
orgiasztikus gör-lat – tobzóda, orgiára emlékeztető < vissza