Egmont-nyitány
GOETHE,
Johann Wolfgang (1749-1832) német költő, dráma és regényíró. Egmont című
drámáját Németalföld függetlenségi harcainak történetéből írta, 1774-ben; tehát
25 éves korában; később átdolgozta. /Beethoven ekkor még csupán
mindössze 4 éves! /
Egmont, Lamoral gróf (1522-1568) valóságos alakja volt a
történelemnek, V. Károly német-római császár szolgálatában állott, mint hadvezér.
Károly utóda, II. Fülöp, Flandria és Artois helytartójává tette. Kezdetben császárhű
volt, később fokozatosan azonosult a szabadságáért küzdő polgársággal, a
szolgasorosra kárhoztatott parasztsággal, és szembefordult Fülöp abszolutizmusra
törő politikájával, zsarnokságával. Álnokul tőrbe csalták és Alba herceg
vérbírósága 1568-ban halálra ítélte. Vérpadon nyilvánosan kivégezték.
(Alba,
Fernando Alvarez de Toledo herceg
rendkívül tehetséges, ugyanakkor kegyetlen hadvezér volt - 26 évesen már
tábornok, 30 éves korában a császári seregek fővezére -, a felkelést néhány
hónap alatt leverve több ezer embert küldött a vérpadra, többek között Egmont és
Hoorn herceget. (Egmont herceg az Aranygyapjas Rend lovagja volt, felette csak a király
ítélkezhetett volna!)
Lásd még INTERNETEN ”A tudás 365 napja” linken található Hollandia
története című történelmi ismereteket! Internet
hiányában lásd a Szemelvényekben!
Továbbá: Lamoraal van Egmont – Wikipédia;
Ludwig van Beethoven Egmont-nyitány.
Hazánkban
a színművet 1870-ben játszotta először a Nemzeti Színház, s nem volt nagy
sikere. Annál inkább Beethoven azonos című nyitányának, ami szerte a világon
közkedvelté vált; értéke ma sem halványul, gyakran játsszák az öt világrész
hangversenytermeiben. Goethe a nyitányt két évvel a bemutató után hallgatta
meg, de nem nyilvánított véleményt. Később, az V. szimfónia nagyon mélyen érintette, s azt
mondta, hogy az valami grandiózus, valami monumentális.
A
közöttük levő különbséget jól érzékelteti a következő kis történet:
Goethe,
a „költőfejedelem” Teplitzben, az akkor híres és kedvelt gyógyfürdőhelyen
találkozva a császárral, levette kalapját, és mélyen meghajolt, ahogy az akkori
illem megkövetelte. Nem így Beethoven, a „zene fejedelme”, aki meghajlás
nélkül köszönt a császárnak, mert már egész fiatalon így vallott: „Herceg
és gróf sok van, de Beethoven csak egy.”
A
dráma rövid története (olykor szomorújátéknak nevezik!)
I.
felvonás
Egy
nyíllövő versenyen polgárok beszélgetnek, s rögtön szóba kerül a spanyol
hatalom, s annak szolgálatában álló, egyre erőszakosabb inkvizíció. Taglalják, hogy V. Károly jobb
király volt, mint fia, II. Fülöp. Dicsérik és éltetik Egmont grófot, aki kiváló
a csatában, együtt érez a néppel, mindig lelkiismerete szerint cselekszik, igazi
hollandus, az egész ország szereti, igazságos, emberséges, a nép rátekint.
Majd
Pármai Margit elmélkedik palotájában: „Azt hisszük, mi uralkodunk, pedig az
ár sodor ide-oda, feldob és magába ránt.”
Tanácsadója,
Macchiavelli, beszámol neki a templom- és képrombolásokról,
s hogy mindenfele zavargások vannak, ami lázadáshoz vezethet a spanyolok ellen,
mert az új tan, a protestantizmus, gyorsan terjed. (Antwerpeni képrombolás)
(protestantizmus: a
kereszténységnek a reformáció során kialakult ágai: Református – kálvinizmus – evangélikus
)
Majd
egy polgári házban vagyunk, ahol Klára édesanyjával és Brackenburggal (régi udvarlójával)
beszélgetnek. Megtudjuk, hogy Klára Egmont grófot szereti, ám az édesanya félti
a lányát, mondván, nem lesz ennek jó vége!
II.
felvonás
Brüsszel
egyik utcáján polgárok tárgyalják a legújabb híreket. Mindenfele nagy a
nyugtalanság, zendülések várhatók.
Vansen írnok lesz a szószóló, aki elmondja, hogy a régi
időkben a karok és rendek korlátozhatták az uralkodót, amit az alkotmány
szentesített. A tartományoknak privilégiumai, kiváltságai voltak, amit most II.
Fülöp semmibe vesz. Erőszak, önkény nem volt alkalmazható, és az uralkodó az
alkotmányt nem változtathatta meg. Most meg eltűrjük az inkvizíciót?
Egmont
jön, meghallgatja őket, majd okos szavakkal megnyugtatja őket: „Álljatok
ellen szilárdan az új tanoknak, és ne higgyétek, hogy lázadással lehet
privilégiumokat megszilárdítani.”
Egmont
hazatér és titkára által ismertetett ügyekben határoz: az igazságosság, a
méltányosság, és a megfontoltság vezeti döntéseit. Majd az ÉLET-ről
filozofálnak.
Pár
mondatot idézek:
Hova
tartunk? Ki tudja? Hiszen alig emlékezünk arra is, hogy honnan jöttünk? „Örülj a pillanatnak, ne várj a következőre!
Mi
örömöt ad az élet, ha túl komolyan vesszük? Ha a reggel nem köszönt ránk friss
boldogsággal és az este nem ígér semmi örömet: érdemes akkor felöltözni és
levetkőzni? Azért süt rám talán a mai nap, hogy azon töprengjek, ami tegnap
történt?”
Majd
az orániai herceg jön, akivel megbeszélik a várható fejleményeket. Más
állásponton van az orániai herceg és más álláspontot képvisel Egmont. Orániai
Vilmost az óvatosság vezérli, míg Egmont bízik önmagában, a királyban, az
igazságban, ezért hazájában marad. Orániai
Vilmos figyelmezteti barátját, hogy élete veszélybe kerülhet, mert a spanyol
Alba herceg erős haddal közeleg Flandria felé, hagyja el az országot. Ő és Pármai
Margit hercegnő már határoztak.
III.
felvonás
Pármai
Margit palotájában a hercegnő Macchiavelli tanácsossal ismerteti bátyja (II.
Fülöp király) levelét, mely szerint Alba herceget erős sereggel küldi, hogy
véget vessen a zendüléseknek, lázongásoknak. Macchaivelli hiába marasztalja, a
hercegnő az ország elhagyása mellett határoz, önként átadva a hatalmat.
A
következő színben Klára beszélget édesanyjával. Elmondja neki mennyire szereti
Egmontot. Édesanyja ellenben azt szeretné, ha Brackenburg felesége lenne, mert
egy szülő mindig előrelátóbb, mint a fiatal szerelmes.
Egmont
vacsorát kér, még ha egyszerű is az. Szerelmesének megmutatja díszruháját és
kitüntetését, az Aranygyapjas Rend jelvényét. Szerelméről biztosítja Klárát,
akit örömmel és boldogan szorít szívéhez.
IV.
felvonás
A
polgárok az utcán beszélik, hogy ha már ketten-hárman merészelnek szót váltani az
államügyekről, az már felségsértés. Oda a szabadság, s aki a kormány tetteit
bírálja, halállal lakol. Ilyen időkben félő, hogy sok lesz a feljelentő.
Mindenfele spanyol őrjáratok járják az utcákat.
A
hercegnő és Orániai Vilmos elhagyta Flandriát, de Egmont még itt van, tőle
várják, hogy sorsuk jobbra forduljon.
Egy
palotában Alba herceg adja ki a parancsokat. Megtervezi Egmont elfogását.
Tanácskozásra
hívja a grófot, melyen a herceg a zsarnokság álláspontjait bizonygatja, Egmont
hitet tesz királya iránti hűségéről, de őszintén feltárja elgondolásait, ahogyan
a kitört zavargásokat kezelni kell, ahogyan a nép jövőjének sorsát intézni
szükséges, bár jól tudja, hogy mindaz ellentétes a király parancsaival,
módszereivel.
Ez
a vélemény („vétség”) elég Albának arra, hogy rögtön elfogja, és minden
tárgyalás nélkül börtönbe vesse,
V.
felvonás
Egmont
kedvese, Klára, arra buzdítja a polgárokat, hogy szabadítsák ki a börtönéből
Egmontot, de a polgárok „félnek”.
Egmont
a börtönben elmélkedik sorsa felett, hogy magára hagyták, szabadítóként várja
jó barátját, Orániai Vilmost.
Klára
megtudja, hogy az éj sötétjében már ácsolják a vérpadot, s mert nem tud tovább
élni szerelme nélkül, megmérgezi magát.
A
börtönben felolvassák Egmontnak a halálos ítéletet: felségárulás miatt másnap
kivégzik.
A
börtönben később megjelenik Ferdinánd, Alba herceg fia, aki elmondja Egmontnak,
hogy példaképe volt, mint igaz, egyenes, kiváló férfi, s hogy nem ért egyet a
kivégzéssel, de segíteni nem tud.
Egmontnak
álmában – a Szabadság ragyogó fényében – megjelenik Klára, aki babérkoszorúval
ékesíti kedvesét, mint a szabadság hősét.
Goethe színművében, Egmont - kivégzése előtt - a következőket
mondja (részletek):
„Nem, nem folyik ki hiába vérem!
Gázolj át rajta derék népem!
A győzelem istennője vezet!
S ahogy a tenger szakítja át gátjaidat, úgy törd össze, tépd szét a
zsarnokság bástyáit, fojtsd meg a gyalázatost, és söpörd el a föld színéről,
melyet igába akar hajtani!
Én a derék halálba megyek e börtönből; a szabadságért halok meg,
érte éltem és harcoltam, érte áldozom fel magamat...
Bátrabban, barátaim!
Szülők, nők, gyermekek állnak mögöttetek!
Védjétek meg barátaim, ami a tiétek!
S hogy megmentsétek, ami a legkedvesebb, essetek el örömmel, ahogy
én mutatok rá példát!”
(Dobpergés. Majd lesújt a bárd. ) Keresztury
Dezső fordítása
(Észrevétel:
A magyar fordításban a „Klára” név szerepel, míg a történelmi személy a
„Klärchen” nevet viselte.)
Beethoven:
Egmont nyitány, Op 84.
Beethoven
összesen 11 nyitányt komponált. Ezt a nyitányt 1810-ben, tehát öt évvel később,
mint a Coriolanus nyitányt.
E
l e m z é s
Mint
tudjuk, a nyitány műformája: szonátaforma. Amíg a Coriolan nyitányban az egyes tételek
határai megállapíthatók, ebben a nyitányban ez nem lehetséges. Természetesen az
Egmont nyitány is szonátaforma, mégpedig „szabad szonátaforma.”
Beethoven az Egmont-nyitányban nem alkalmazza a forma szigorú előírásait, hanem
a tartalom alá rendeli a formát.
Az
elemzés a zene nyelvén megfogalmazott, illeve kottafejekbe foglalt Goethe-mű
tartalmát, a hős Egmont jellemét, megdicsőülését próbálja s z a v a k b a n
elmondani, vagyis hogy az egyes zenei részletek mit jelentenek, feltűntetve a
„zenei történés” időpontjait. Gyorsan hozzá kell tennem: többnyire saját
megfogalmazásom; elfogadása nem kötelező. Sokkal több, és egyetemesebb mondanivaló
van benne, mint amit leírtam.
A
bevezető zenében Beethoven bemutatja az elnyomó spanyol zsarnokság képletét és
az elnyomott nép hangulatát.
A
nyitány a teljes zenekaron és fortissimo hangerővel felhangzó, félelmet keltő,
„sötét színű”, bevezető akkordokkal kezdődik, jelölése: b-A, mely
az elnyomó zsarnokságot jelképezi. Az akkordtömbök közötti szünet a drámai
hatást van hivatva fokozni, mert a hangzás már most igen drámai.
Az
akkordok után rövid, kissé fájdalmas, panaszkodó melódia hangzik a fúvósokon, ismétlődik
a hegedűkön, ami az alávetettségben élő nép szenvedéseit érzékelteti, jelölése:
nép. Az akkordok és a melódia ismétlésre kerül. (Dallama a főtémához
hasonlít, onnan ered!)
A
bevezető részt hallgatjuk!
/ b-A nép / 2
A folytatásban
tízszer ismétlődik egy dallam, ami az elnyomott nép szabadság utáni
próbálkozásait, a harc-, a küzdelem kezdetét jelképezi, jelölése: kü,
(úgy lehetne mondani: gyülekeznek a szabadság erői!). Ezután halljuk a főtémát.
A nyitánynak valójában ez az egyetlen témája van, ez a főtéma, jelölése:
F, mely Egmont hősi jellemét mutatja be, aki a néppel együtt érezve,
velük egy sorban küzd a spanyol zsarnokság ellen. A főtéma megjelenését egy pár
hangból álló motivum gyors ismétlései vezetik be, nem jelölöm, fel fogjuk
ismerni!
A
dallam egyes motívumai többször ismétlődnek, melyek a hős erőfeszítéseit,
küzdelmeit érzékelteti, jelölése: m-i, majd a főtéma a zenekaron
teljesedik ki.
Ezt
a részt hallgatjuk!
kü F m-i F
Ezután
az erősödő, fellángoló megmozdulások, lázadások zenei kifejezését halljuk, mely
a megismert főtéma motívumaiból, ismétléseiből, feldolgozásukból áll össze, ami
magáról a küzdelemről szól, jelölése: KÜ. Közben háromszor
hangzik el a zsarnokság – öt zenekari akkordból álló – fenyegető
akkord-motívuma, jelölése: A3.
Ezután
a felfele haladó skála-motívumokat halljuk, jelölése: sk-m. (S ez
nem véletlen, mert megerősítő, pozitív hatású!) A szabadságért küzdők
sokasodnak, erejük nő, s vele együtt a küzdelem is egyre hevesebbé válik.
Majd
ismét elhangzanak a zsarnokság akkordjai. (Utoljára hangzik a legnagyobb
hangerővel. Győzött a zsarnokság!)
Ezt
követően két hangot hallunk a vonósokon, ami a bárd lecsapását jelképezi, jelölése:
b-á, az első hanghoz viszonyítva a második hang mélyebben hangzik.
Ezután
rövid zenekari szünet, jelölése: Gp érzékelteti a kivégzés utáni néma,
döbbent csendet.
Ezt
a részt hallgatjuk:
KÜ A3 sk-m A3 b-á Gp
A folytatásban
a nyitány lezárása (Ez a kóda!) következik. Jelölése: L.
A
zenekari hangzás fokozatosan felerősödik (crescendo: <) Az itt felhangzó
elemi erejű és ismétlődő dallamok már új gondolatokról szólnak, pedig a téma, a
dallam majdnem ugyanaz, mint a főtémáé, de hangzása, dinamikája felfokozott,
lelkesítő, hangerőben nagyobb és a dallam zárásaként megerősítő akkordjai
vannak. Szavakban megfogalmazva: „Bátrabban barátaim!”
Előre! A hazáért és a szabadságért!
A
hős elbukott ugyan, de igazi dicsősége most kezdődik, mely egyre nő, s magával
ragadja a szabadságért, az igazságért és a hazáért küzdőket. Egmont nem a
csatamezőn, harc közben veszíti életét, ahogyan a „nagy szabadságharcosok”,
hanem a vérpadon. Tragikus sorsa futótűzként járta be, rendítette meg egész
Európa szabadságszerető népeit.
/Goethe itt úgy vélekedik, hogy a hős vérpadon
történő kivégzése a gyengéket tovább gyengíti, de az erőseket még erősebbé
teszi – ez is igazság!/
Az
egyre erősödő és felfele haladó dallamívek, valamint a trombiták harsány
hangjai azt is jelképezik, hogy a szabadság utáni vágy kiolthatatlan az emberi
lélekből, s hogy előbb-utóbb az elnyomottak győzedelmeskedni fognak a
zsarnokon.
Ezt
a részt hallgatjuk!
< L
Miről
szól ez a nyitány?
Egy
szóval válaszolva: Egmontról. Bővebben: A spanyol elnyomásról, a szabadságért
küzdő flandriai népről és természetesen a hős Egmontról. Valójában mégis
lényegesen többről.
Amíg
Coriolanus negatív, addig Egmont pozitív
hőse a történelemnek.
Coriolan
halálát saját nagyravágyása, önön rossz végzete taszítja dicstelen halálba (A feldühödött
volscusok legyilkolják!), míg a szabadságért küzdő hős, Egmont, királyi
parancsra, igazságtalanul kerül vérpadra, halálában megdicsőül, s nemcsak kis
népe, hanem a szabadságért küzdők egyetemes hősévé magasztosul.
Mindez
a zene nyelvén még elemibb erővel szólal meg, mindössze hat percben, ami azt is
jelzi: rendkívül koncentrált mű.
Amit
az előző bekezdésben írtam, azt Beethoven a zene nyelvén mondja el;
meghallgatva a Coriolan nyitányt, a különbség a zene kifejező erejét
bizonyítja.
Most
pedig folyamatában, mégis két részletben
hallgatjuk meg az Egmont-nyitányt! A folyamatábrán 3.38 időponttal feltűntetett
A3-mal bezárólag, majd A3-tól kezdődően!
A
nyitány meghallgatása előtt feltétlenül
olvassuk el Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
című versét!
Nyitány
A
Nyitány
B
Az Egmont
nyitány Beethoven legheroikusabb (heroikus)
alkotása, melyben a szabadságért küzdő hős, nem
csak kis népének, hanem az egész világ szabadsághősévé magasztosul. Sorsa nem egyszerűen
pusztulás, sokkal inkább megdicsőülés. Erről szól ez a nyitány.
heroikus – gör-lat /hérosz:
„hős”/, hősies, bátor;
esztétikai minőség – gyakran összefonódik a tragikummal; a hősi tettek
tragikumának azonban mindig optimista színezete van, mert a hős bukását
igazolja annak az ügynek a győzelme, amiért életét áldozta.
Goethe
művét olvasva
Goethe
művét olvasva igazi katarzist
(megtisztulást) élünk át, mert igazságérzetünk azonosul a szabadságért küzdő Egmont
gondolataival, tetteivel, emberi helytállásával, aki nem futamodik meg a
zsarnokság elől, bár tudja, hogy életével is fizethet.
Adódik
a kérdés: Vajon van-e katartikus
hatása a zenének?
Már
az ókorban, a püthagoreusok körében és fejtegetéseikben, titokzatos erőt
tulajdonítottak a zenének, s azt vallották, hogy a zenei hatás egyaránt lehet
megnyugtató, illetve tevékenységre ösztönző.
Hippokratész hitt a zene gyógyító hatásában is.
Platon a következőket vallotta a zene nevelő hatásáról:
Ritmus
és dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe,
azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet
hozva magukkal
– azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik –
rendezett
lelkű emberré teszik.
A
zene nem végződhet másutt, mint a szép szeretetében.
Arisztotelész a zenének is katartikus hatást tulajdonított.
Ha
akarjuk, ha nem, ez a zene magával ragadó, megrázza énünket, gondolkodásra
késztet, mint megannyi Beethoven zenemű. (Például: V. Sors szimfónia, III.
Leonóra nyitány) Hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Nemcsak
érzelmeinkre, értelmünkre hat, felemel.
Felemel
apró, kicsinyes hétköznapi gondjainkból, és a szabadság-zsarnokság egyetemes
kérdéseire irányítja figyelmünket. S még valamire. A nyitány meghallgatása után
egy kicsit érzékenyebbek, fogékonyabbak leszünk a körülöttünk működő
„hétköznapi igazságokra.”
A
nyitány meghallgatása sokaknak cselekvő erőt is ad. Mert Beethoven nem az a
zeneszerző, aki megelégszik az értelmi-érzelmi hatás elérésével. Követel. Azt
követeli hallgatójától – vagy ha úgy tetszik, felszólítja hallgatóját –, hogy
cselekvően vegyen részt a szabadság működő értékeinek nemcsak megvédésében,
hanem jobbításában. Járuljon hozzá mindenki a szabadság egyetemes eszméjéhez, ki-ki
a maga módján és lehetősége szerint.
Az
igazság, a szabadság, a demokrácia egyetemes vezérlő eszméi az emberiségnek, a
különböző társadalmi formációkban együtt élő emberi közösségeknek. S az eszme
nem csak egyetemes szinten van jelen, hanem minden egyes ember személyéhez is
kapcsolódik. Jelen van az ellenpólus is: igazságtalanság, nemszabadság,
zsarnokság. Mindezek jelen vannak és működnek minden egyes ember körül, ha
akarjuk, ha nem.
Kevesen
tudják Beethovenről, hogy Bécsbe érkezése után „egyéni, elemi erejű zongorajátéka” minden hallgatóját elkápráztatta, valósággal
lenyűgözte.
(Junker hohenlohei
segédlelkész, 1791 őszén áradozó szavakkal számol be a 21 éves Beethoven
Mergentheimben hallott zongorajátékáról, ahol Maximilian Franz
választófejedelem nagygyűlésén szerepelt:
„Hallottam a zongora egyik legnagyobb művészét, a kedves, jó
Bethofent is...
Előadásmódja annyira különbözik a szokásos zongorajátéktól,
hogy úgy tűnik, a művész valami külön, sajátos utat követ. Valóban nem tudok
semmit felhozni, ami művészi nagyságából hiányoznék.” – Szabolcsi Bence: BEETHOVEN, 1960/58. oldal)
Honnan
eredt ez az erő?
Beethoven
nem volt elégedett önmagával, műveivel, zongorajátékával, még a zongora által
nyújtott, ma úgy mondjuk: technikai lehetőségekkel szemben sem. Nem csupán játszott
a zongorán, hanem követelt tőle. Hogy mit jelent ez a valóságban, elég, ha
belehallgatunk más klasszikus szerzők egy-egy zongoraművébe. Az általam
választott példák nagyon önkényesek, de most az érzékeltetés a cél. A különbség egyértelmű.
Első
példa
Második
példa
Harmadik
példa
Szabolcsi
Bence zenetörténész /1899-1973/
Beethoven /Művész és műalkotás, Két korszak határán/ című könyvében /Gondolat, Budapest, 1960 –
Harmadik, átdolgozott kiadás/, ahol a
nyitányokról ír, 235. oldal, a következőket olvashatjuk:
„Nem »szép« többé, hanem kiáltó és meggyőző, agitáló és
lenyűgöző, sodró és erőszakos, dinamikus és türelmetlen.
»Barbár« és »demagóg« – mint Mozart nemzedéke mondotta;
»hősies« és »népszerű« – mint a 19. század nemzedéke nevezte.”
Tárgymutató
A vallási-ideológiai indíttatású képrombolás Németalföldön is összekapcsolódott a politikai-hatalmi harccal, azaz a katolikus spanyol uralommal szembeni függetlenségi mozgalommal. V. Károly 1550. évi ediktuma a legszigorúbb büntetésekkel fenyegette a protestánsokat, s II. Fülöp és helytartónője, Pármai Margit is erőszakkal akarta elnyomni a reformációt.
A lakosság növekvő ellenállását azonban nem lehetett többé megfékezni. A kézművesek és a földművesek számos városban (Ypern, Lille) megtámadták és feldúlták a katolikus templomokat. Antwerpenben a Mária mennybemenetelének ünnepére érkező tömeg létrákkal leszedte a templomi képeket és szobrokat, majd összetörte őket. A három napig tartó pusztítás alatt a város több templomát és kolostorát kirabolták, majd a környéken folytatták a fosztogatást – csak az antwerpeni Mária-templomban okozott károkat 400 ezer guldenre becsülték.
Gentben és Tournay-ban a hatóságok biztonságba helyezték a templomi kincseket, míg Brabantban és Flandriában 4 nap alatt körülbelül 400 templomot dúltak fel. A templomokat a hollandiai városokban (Amszterdam, Leyden, Hága) is „önként” megtisztították a képektől, hogy megelőzzék az erőszakos képrombolásokat. Delftben, Haarlemben és Rotterdamban csak a magisztrátus elszántságának volt köszönhető a fosztogatás elkerülése.
Magyar
vonatkozások
Kálmáncsehi (Sánta) Márton (meghalt 1557) prédikátor, az
első magyarországi református püspök tanítójánál, a svájci Zwinglinél is
radikálisabb híve lett a képellenességnek. A templomokból az apostoli
szegénység elvét hirdetve kiszóratta az oltárokat és a képeket, az úrvacsorát
egyszerű faasztalról osztotta. A templomi képek és szobrok eltávolítását
követelte Erdélyben a medgyesi zsinat (1545) is. A képellenes erdélyi
kálvinisták 1565-ben Gyulafehérvárott a püspöki templomból kihordták és
összetörték az oltárokat, a szobrokat, elégették a képeket. Az evangélikus
templomokban a képeket néha átfestették, Péterfalván például Szent Orbán képe
Luther-portrévá változott, amit majd 1634-ben egy katolikus vizitátor
távolíttatott el.
Forrás: INTERNET - A reformáció képrombolása.
Az európai képrombolók történetéből II. rész
Papp Júlia művészettörténész írása
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár
Lásd bővebben:
www.mke.hu/lyka/14/121-138-rombolas.htm - 49k « vissza
Aranygyapjas
Rend –
Ausztriának és Spanyolországnak legmagasabb rendjele, melynek eredete közös. (Alapította
Jó Fülöp burgundi herceg 1429. január 10.-én Brüggeben, harmadik neje Izabella
portugál hercegnővel történt egybekelése alkalmából, a Megváltó, Mária és Szt.
András tiszteletére, a keresztény hit és az anyaszentegyház védelmére, az erény
és jó erkölcsök növelésére.)
A
jelvény a görög mitológia egyik történetén alapul.
(Vonatkozó
irodalom:
Robert
Graves: Az aranygyapjú /Európa Könyvkiadó Budapest 1976/;
Trencsényi-Waldapfel
Imre: Görög regék – Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1967)
A
rend tagjainak számát Fülöp herceg 24-ben állapította meg. Később és jelenleg
is a rend tagjainak száma korlátozva nincsen.
A
felvételnél eleitől fogva fő kellékek voltak: előkelő nemesi származás és
kiváló szolgálatok.
A
rend jelvénye:
A
rend jelmondata:
„Pretium
laborum non vile.” – A munka benne
nem csekély.
Révai Lexikon, II. kötet, 6. oldal – részletek.
Alapítása
óta 1200 tagja volt.
Akik
most viselhetik: János Károly király, Fülöp herceg, II. Erzsébet, Aki Hito
japán trónörökös és még 13 fő /nem sorolom fel!/ « vissza
evangélikus – gör-lat, vall. – az ágostai (lutheri) hitvallás
követője, híve « vissza
inkvizíció- lat 1./ tört, vall - a katolikus egyház
törvényszéke a középkorban; egyes országokban a 19. század elejéig, az
eretnekség üldözésére és
elnyomására, 2./ rég - szigorú
vallatás, 3./ rég - vizsgálat, nyomozás « vissza
katarzis – gör, fil, műv – a műalkotásnak, főleg a tragédiának az a
hatásmódja, amellyel az embert a hétköznapok világából kiemeli, és magasabb,
megtisztult erkölcsi-lelki világba helyezi « vissza
kálvinizmus – a református vallásnak, a protestantizmusnak Kálvin János
tanításain alapuló ága « vissza
Machiavelli,
Niccoló (1469-1527) olasz politikai író, drámaíró, politikus – Firenzében, a
külügyi kancellárián dolgozott, mint államférfi. „Hírhedt” könyve az Il
Principe, A fejedelem, 1513-ban írta. Ebben a rövid terjedelmű könyvben az
állam kormányzásának tételeit tárgyalja. A könyv megjelenésétől kezdve –
napjainkig szinte minden államférfi „kötelező, kedvenc” könyve lett.
Legtöbbször hangosan gyalázták, de csendben követték. (Tehát valóságos
személy volt, de nem lehetett Pármai Margit hercegnő tanácsadója; talán ezért
is szerepel a drámában két c-vel a név.)
« vissza
phütagoreusok – Pythagoras görg filozófus (született Kr.e. 580-570 körül,
meghalt Olaszországban 500 körül). Phytagoras nevéhez kapcsolódó filozófiai
eszmerendszer, melynek lényege, hogy minden a világon számbeli viszonyok
szerint van rendezve: szám kormányozza a mindenséget, az emberek műveit, a
zenét, stb. Felfogásuk szerint a szám a dolgok mivolta, minden számokból áll,
minden – szám.
A
szférák harmóniája talán P-tól ered; azon alapszik, hogy a hét bolygó szférája
oly távolságban van egymástól, mely megfelel a húrok hosszúságnak harmonikus
voltával. Állítólag csak P. hallotta ezt a harmóniát. A lélek is harmónia,
valószínűleg a test harmóniája. (Révai Lexikon 15. kötet, 778. oldal. - 1922) «
vissza
reformáció- lat vall, tört – hitújítás
(eredeti értelemben: visszaállítás, visszatérés); az apostoli egyház
tanításainak visszaállítását célzó polgári indíttatású politikai és vallási
mozgalom a 16. századi Európában; ennek talaján keletkezett a protestantizmus «
vissza
református kálvinista; Kálvin János tanait követő protestáns « vissza
________________________________________________________________
É s z r e v é t e l e k :
1./ a hérosz, a heroikus szavakról bővebben írtam
a III. szimfónia és a Coriolan nyitány elemzésénél, illetve „Bevezetés az
esztétikába” című szemelvényben.
2./ Az elhangzott három zongoramű:
Példa_01 – Mozart: Török-induló
Példa_02 – Beethoven: Waldstein szonáta III. tétel, Expozícó
kezdete
Példa_03 –
Beethoven: Appassionata szonáta I. tétel vége