A IX. Szimfónia elemzéséhez tartozó diavetítés anyaga a letöltés gombra kattintva menthető a számítógépre.
A „Kilencedik_szimfonia.rar” fájl tartalmának kicsomagolása után, a bemutató a
PowerPoint program segítségével tekinthető, hallgatható meg.
IX.
szimfónia, d-moll, opus 125
I.
tétel
A
tétel műformája: szonátaforma.
A
tétel tempóelőírása: Allegro ma non troppo, un poco maestoso
Ütemjelzése: 2/4
I. Expozíció
Az expozíció mindhárom témáját bevezető zene előzi meg.
Az első téma dallama a bevezető
zenéből alakul ki, kezdetét zuhanó-motívumnak is nevezik.
Némi változtatásokkal ismétlésre kerül a bevezető zene és
az első téma, majd az első téma egyik
motívuma kerül ismétlésekre.
Átvezetés következik.
Anyaga a főtéma egyik motívumából
képzett; energikus, dallama ismétlődik.
A második téma dallama rövid, tetszetős; először a klarinéton, majd az oboán hangzik; dallamvonala nem folyamatos, több rövid kis szakaszokból áll, ismétlésre kerül. Figyeljünk fel a téma alatt a vonósokon hangzó menetekre is. /Ellenpont!/
A második téma után egy hosszabb – motívumokban gazdag – átvezető szakasz kezdődik, melyben először a skála-figurációk-at halljuk, négyszer ismétlődnek, a folytatás az ún. epizód-téma, kétszer halljuk, s végül az átvezetési szakaszt a dallamos-motívum (fafúvósokon hangzik) zárja be. Az átvezető szakaszra a dinamikai ellentét jellemző: fortissimo-piano; erő- és gyengédség.
A záró témát szintén bevezető zene előzi meg, rendre ismétlődik a hegedűkön. Valójában két záró téma van. Nem szokványos, megszokott; felismerésük fokozott figyelmet igényel. A folyamatábra alatt időpontok jelzik kezdetüket, mert a fortissimo hangzás és a zenekari akkordok elfedik dallamukat. A Z1 a basszusban, a Z2 az oboán szólal meg.
A záró téma elhangzása után az expozíciós részt epilógus zárja le.
Az expozíció témabemutató-sorának megismétlésére nem kerül sor,
Beethoven azt nem írta elő, következik a
Kidolgozás
A kidolgozás négy
feldolgozási szakaszra, tömbre osztható.
A./ A bevezető zene hangulatát idézve az első téma eleje hangzik el, az ún. zuhanó-motívum, ismétlődik, melyhez záró-figuráció csatlakozik /ennek zenei anyaga az expozíció végén elhangzó átvezetés zenei anyagából való/, közben a dinamika fokozódik, majd az első téma egyik motívumából képzett, úgynevezett refrén hangzik el, dallamát az oboa és a fuvola játssza.
A refrén dallama mind a négy feldolgozási szakaszban szerepel; szerepe a kidolgozási részek lezárása, egyben összekapcsolása.
B./ Zenei anyaga hasonló az előző szakaszéhoz.
C./
Ez a kidolgozási rész legjelentősebb szakasza. A főtéma módosított motívuma
kerül fugato feldolgozásra.
Mintha Bach muzsikát hallanánk,
ezúttal természetesen klasszikus stílusban. A folytatásban egy rövid motívum
marad a színen, s annak ismétlései, majd a már ismert refrén hangzik el.
D./ Ebben a szakaszban – rövid átvezetés után – a második téma kerül feldolgozásra (az ismétlést a basszusban halljuk), majd a refrén következik, és erőteljes átvezetés a reexpozíciós részbe, ahol félelmetes dübörgések közepette megjelenik az első téma, de ez már a reexpozíció kezdete.
Beethoven különös gondot fordított a szonátaforma kidolgozási részében a zenei anyag kimunkálására. Nem tért ki a forma eme jelentéktelenebb szakaszának kihívásai elől. Példa rá a III. szimfónia I. tétel, a VIII. szimfónia I. tétel kidolgozásának szakaszai, illetve jelen szimfónia I. tétel kidolgozási része.
Nem minden zeneszerző gondolkodott hozzá hasonlóan, mivel igen fáradtságos munkának minősül a zenei témák, motívumok új környezetbe ágyazása, feldolgozása, kimunkálása.
Beethoven, mint a klasszikus
zene fejedelme, ebben a kérdésben is a maximumot adta. Nem adhatott mást, mert
igényessége önmagával szemben is a legnagyobb volt. /A szonátaforma kóda részét is klasszikussá tette./
Reexpozíció
Nem az expozíció szabályos megismétlése következik, mint ahogy azt a szonátaforma szabályai megkívánnák. Az első téma a teljes zenekaron hangzik fel, fortissimóban. Alig ismerünk rá, a tétel egyik csúcspontjának is tekinthető, majd a téma egyik motivumának ismétléseivel csendesedik le a zenekari hangzás, s ezután a második téma bevezető zenéjétől kezdődően, az expozícióban elhangzottak szerint folytatódik a reexpozíció muzsikája.
Kóda
A kidolgozási részhez hasonlóan a kóda is szakaszokra osztható.
Első szakasz. A zene az
első téma kezdetével, a zuhanó-motívummal indul, majd motívum-feldolgozásra
kerül sor; egyre több hangszer kapcsolódik be, mintha a kidolgozási részben
lennénk, a zene szövete egyre gazdagabb, a hangzás teltebb lesz; zenei
történést, vagyis témabelépést várunk.
Második szakasz. Az előző
szakasz végén a zene dinamikai csúcs felé halad, ami a második szakasz elején
következik be. A zenei anyag a skála-figurációk és a
második téma pontozott motívumából tevődik össze.
Harmadik szakasz. A kóda legszebb része kezdődik, amikor a kürtön felhangzik az első téma egyik motívuma. A motívum sokszor ismétlődik. A fafúvók belépésével a hangzás fénye egyre emelkedik; később a motívum egy kisebb dinamikai csúcsra fejlődik, majd fokozatosan lecsendesedik a zenekar és lezárásként a skála-figurációk következnek, ami a refrénbe torkollik.
Negyedik szakasz vagy befejező szakasz. A szakasz témáját kóda-témának nevezzük, – ritmusa és az üstdob gyászindulót idéz; a basszusban baljóslatú, komor, kromatikus menetek történnek. A kóda-téma zenei szövete egyre sűrűsödik, egyik motívuma ismétlődik, majd lezárásként a teljes zenekaron megjelenik a zuhanó-motívum, s két felfele haladó rövid futam után az első téma második felének felidézésével ér véget a kóda, illetve a tétel muzsikája.
II. tétel
A tétel tempóelőírása: Molto vivace
A tétel műformája: jellege szerint scherzo, de
A./ első része: scherzo szonátaformában,
B./ második része: Presto (valójában Trió),
C./ harmadik része: scherzo.
Ütemjelzése: 3/4
A./ Az első fő rész elemzése.
Expozíció.
Bevezetésként négyszer hangzik fel egy ritmusképlet, elnevezése ritmus-motívum.
A ritmus-motívum megfelelője a
görög poétikában a „daktilus”.
A daktilus: egy hosszú és két rövid szótagból álló, ereszkedő versláb; szópélda: Júlia; szemléltető jelölése: – È È )
Ez a ritmus-motívum a scherzo folyamán mindvégig jelen van; hol a legtisztább formában dobban a zenei folyamatba, hol pedig kissé rejtetten, alig hallhatóan.
A scherzónak két témája van.
Az első téma gyorsmozgású; a témát először a második hegedűk, violák, gordonkák kezdik, majd az első hegedűk lépnek be, harmadszor a nagybőgők; a téma megjelenítése fúgaszerű.
Ismétlése a teljes zenekaron teljesedik ki, ismétlésekor.
Átvezető rész után következik a második téma, mely népi hangulatú, táncos jellegű melódia.
Újabb átvezetés után kezdődik a záró téma, melynek végén a ritmus-motívum belépéseit halljuk, melyet zenekari szünet szakít meg.
A folytatásban a szonátaforma szabályai szerint megismétlésre kerül az elhangzott zenei anyag, helyesebben a témákat bemutató sor.
Kidolgozás.
A kidolgozási rész szintén a ritmus-motívumokkal kezdődik, majd az első téma jelenik meg, közben megszólalnak az üstdobon felhangzó ritmus-motívumok.
A folytatásban egy kis motívum ritmikus ismétléseit halljuk, a dinamika egyre erősödik, melynek végén a teljes zenekaron – berobban az első téma (Most nem fugato!), ami már a visszatérés kezdetét jelenti.
Folyamatábra készítése nem
lehetséges, nem volna célszerű.
Reexpozíció
Az expozíciós rész ismétlése után
a kidolgozást, majd ismét a reexpozíciós részt
halljuk, melynek végén az első téma elejének felgyorsított dallama zárja be a
scherzót.
Ez a reexpozíciós szerkezet valójában szonáta
a szonátában!
B./ Második fő rész: a Presto (Beethoven Trió helyett
Prestót írt).
A presto három szakaszra tagolható, és két dallama van: a Presto-téma, és az átvezető zenei rész dallama.
1/ Az első szakaszban a Presto témája mindig négyszer ismétlődik, végtelenül egyszerű dallam, s állandó ellenpont csatlakozik hozzá, melyet először a fagott játszik. Ritmusa népi táncot idéz. Sokan az „Áll egy kicsi nyírfa a réten” című orosz népdal rokonságát vélik benne felfedezni. Hangzása egyszerű, idillikus. Amíg az átvezető rész dallama legato, addig a Presto téma staccato hangzású.
A folytatásban a presto-téma a kürtökön, majd az oboákon hangzik el.
2/ A második szakasz megismétlése az elsőnek. Hangzása lágyabb, kellemesebb. Különösen szép és szárnyaló a szakasz végén az oboa belépésével kezdődő rész.
3/ A harmadik szakaszban a Presto-téma a vonósokon hangzik, majd kóda zárja be ezt a részt. A kódában a Presto-téma egyszerűsített dallama, váza marad meg, mely a vonósokon szinte fénylő hangzásban jelenik meg, majd fokozatosan dinamikai csúcspontra jut a zene, azt követően fokozatosan lecsendesedik a zenekar, s érkezünk el a scherzo kezdetéhez, helyesebben a scherzo ismétléséhez.
Észrevétel: amíg a scherzo muzsikáját a ritmusban lezajló változások, addig a Presto muzsikáját az egyszerű dallam, a fénylő hangszín és a harmóniák mesteri fűzése emeli grandiózussá, a zenében megragadható páratlan szépség utolérhetetlen példájává.
C./ Harmadik fő rész: Scherzo – 2.
A trió után, a forma szabályai szerint, ismét a scherzo következik, viszont az expozícióhoz viszonyítva elmarad a témák megismétlése, következik a kidolgozás, majd a reexpozíció.
A scherzo végén az első téma
eleje felgyorsul, mintha a trió kezdődne újra, de néhány záróakkord véget vet a
tételnek.
III. tétel
A tétel tempójelzése: Adagio molto e cantabile
A tétel műformája: variációs tétel, ütemjelzés: 4/4
Rövid bevezető zene (mindössze két ütem) indítja a tétel muzsikáját.
A tételnek két dallama van: a fődallam és az epizód-téma.
A fődallam
hegedűkön hangzik, óriási ívelésű dallam,
mely lezáratlan marad; a dallam egyes részeit a fúvósok
visszhangszerűen ismétlik. (Beethoven ritkán írt ilyen hosszú
dallamíveket!).
A fődallam után az úgynevezett epizód-téma következik, mely még háromszor ismétlődik. Talán még bensőségesebb, mint maga a fődallam.
A folytatásban a fődallam első variációja következik, ez figuratív jellegű, ami azt jelenti, hogy a dallam változatlan volta mellett a hegedűk rendkívül változatos módon körbejárják, feldíszítik a dallamot.
Újra az epizód téma következik,
ismét háromszori ismétléssel.
Elhangzása után átvezető rész készíti elő a fődallam újabb, második variációját. A figurációk itt még gazdagabbak, mint az első variációnál.
A trombita és a kürt harsány szignálja jelenti be a kóda kezdetét, majd a fődallam szabad variációját halljuk. Ennél a variációs feldolgozásnál legtöbbször a basszus szólam viszi a fődallam vonalát, ugyanakkor a fődallam változatos motívumszövéseinek lehetünk „fül”-tanúi. A folytatásban még egyszer elhangzik a szignál, majd egy rövid időre Beethoven felidézi a fődallam egy részletét.
A lezáró szakaszt hegedűfutamok vezetik be. Rendkívül poétikus; végtelen nyugalmat, megbékélést sugárzó, olyan, mint a tétel egészének muzsikája.
IV. tétel: Finálé, kórussal
A tétel műformája: szabad variációs tétel.
A tétel tempójelzései változatosak. Ahány variáció, annyi tempóelőírás.
Az ütemjelzések is változóak.
A szimfóniának ebben a tételében kiemelt, jelentős szerepet kapnak a szólóénekesek (szoprán, alt, tenor, basszus) és a kórus. Természetesen nem oratóriumról van szó.
A tétel egyetlen zenei témája az úgynevezett „örömóda.” A zenetörténet úgy tartja számon, hogy dallamát F. Schiller (1759-1805) „Az örömhöz” című ódája ihlette, melyet Beethoven még ifjúkorában olvasott.
Érdekes módon jutunk el az örömóda dallamához. Beethoven a bevezető zenében – szinte előttünk – a hallgató bevonásával alkotja azt meg. Felidézi az előző tételek témáinak kezdődő dallamrészleteit, míg végül megtalálja a keresett dallamot, melyet az elemzés során a nagy „Ó” (óda) betűvel jelölök.
Az elemzés következik
A tétel bevezető szakasza
a fanfár-motívummal kezdődik. (A fanfárakon megszólaló zene hagyományosan és napjainkban is ünnepek kezdetén hangzik fel; gondoljunk az olimpiai játékokra, de már az ókorban is így volt, pl. Rómában, egy diadalmenet alkalmával.) - fanfár
Ezután a mélyvonósokon „recitativo” hangzik el. A folytatásban megismétlődik a fanfár-motívum és a recitativo. A recitativo énekbeszéd ugyan, de Beethoven hangszereken alkalmazza.
recitativo – francia szó – énekbeszéd.
A Zenei Műszótár e címszónál a következőket
írja: „Olyan éneklés, amely ritmikájában pontosan követi a szöveget, dallamában
pedig többé-kevésbé egy szinten mozog. A régebbi operák, oratóriumok fontos
alkotórésze.”
Ezután Beethoven egy pillanatra
a szimfónia első tételének (allegro), és témájának zuhanó-motívumát idézi fel,
– ezt követően recitativót hallunk, mely mintegy elutasítja a megkezdett dallam
folytatását.
Ezután a második tétel (vivace) első témája kezdődik el, – de folytatását ismét elutasítja a recitativo.
Ugyanez történik a harmadik
tétel (adagio) fődallamával is, alig kezdődik el, a recitativo ezt is
elutasítja. Figyeljünk fel arra, hogy a recitativo hangzása ezúttal lágyabb!
Ezután – pianóban – felhangzik az örömóda kezdete, melyre a recitativo igenlő választ ad, azaz Beethoven (és a hallgató is) megtalálja a keresett dallamot, mely teljes egészében később hangzik el.
A bevezető szakaszt két
zenekari akkord, és egy rövid zenekari szünet, a generálpauza zárja.
1/ A tétel első szakasza
A zenekari szünet után a basszusban hangzik fel az örömóda dallama, mely hármas tagolású: A-B-B, pontosabban: AA AB AB. Ez valójában az örömóda dallamának bemutatása. Egyszerűbb már nem is lehet. Nem ujjongó, hanem csendes örömet sugárzó, mely mintha a végtelenből érkezne. Tömeg-ének jellegű, ami azt jelenti, hogy mindenki első hallás után énekelheti.
A folytatásban halljuk az első variációt. A dallam a violákon és a gordonkákon szólal meg.
A következő, második variáció, hasonlít az előzőhöz. A dallam most a hegedűkön szólal meg.
A harmadik variáció a teljes zenekaron, harsány induló-jelleggel és teljes fényében csendül fel; itt már harmóniákat is alátámasztó igazi basszust hallunk.
Az örömóda utolsó üteméből
Beethoven motívumot alkot, elnevezése: óda-motívum.
(Ez
a motívum megjelenik a negyedik, az ötödik és a kilencedik variációt követő
átvezető zenei részekben, a zenekaron.)
A zenei szövet egyre sűrűsödik,
a dallamvonal emelkedik, majd a lezáró részben, az óda-motívum mellett egy új motívum jelenik meg, ami várakozó
hangulatot kelt bennünk, hallgatókban; azt, hogy valamilyen fordulatnak kell
bekövetkeznie a zenei történésben.
Az első három variáció egy nagyobb szerkezeti egységet, tömböt alkot, ezt neveztük a tétel első szakaszának, melyben kizárólag a zenekar vesz részt. Énekhangnak, kórusnak egyelőre nyoma sincs. Bár variációk hangzottak el, a dallamvonal mindvégig érintetlen maradt.
2/ A második
szakasz
A második szakasz az énekkari variációk szakasza, a fanfár-motívummal kezdődik, melyet követően belép a bariton énekes, az „Oh Freunde, nicht diese Töne! Sondern lasst uns angenehmere und freudenvollere!” szólója. Az énekhang összekapcsolja az elhangzott három zenekari variációt a most kezdődő énekkari variációkkal.
A negyedik variációban a
bariton szólóénekes, majd a kórus énekel.
Az ötödik variációban először a szólóénekesek énekelnek, majd a kórus énekli végig az örömóda két versszakát.
A hatodik variációban Beethoven a dallamot figurációkba bontja; szintén a szólóénekesek, és a kórus adja elő. Ezután a szakasz lezárására kerül: ebben a részben a kórus énekli pl. az „Und der Cherub steht vor Gott” verssort. Ismét érezzük, hogy valami fordulatnak kell bekövetkezni.
Mint már említettem, a negyedik és az ötödik variáció után átvezető zenei rész van, mely az örömóda utolsó ütemének egyik motívuma.
3/ A harmadik szakasz
Ez a szakasz bevezető ritmusképletekkel kezdődik.
A második szakasz végén említett fordulat lényeges eleme a tempóváltás. Ez a hetedik variációban valósul meg. Az örömóda indulószerű variációját, változatát halljuk, mely katonás, férfias jellegű. Ezt igazolja a tenor szólóénekes belépője, továbbá, hogy a kórusban kizárólag férfiak énekelnek. A variációt rövid lezáró-átvezető résszel ér véget, mely a „Freudig, freudig…” szavakkal kezdődik.
A nyolcadik variáció a zenekaron hangzik, szabad feldolgozású „fugato.” A dallamhoz állandó ellenpont társul, amit a másodhegedűk, a kürtök és a klarinétok játszanak. A dinamika egyre erősödik, a zenei szövet gazdagodik.
A variáció után levő átvezető zenei rész várakozó hangulatot kelt a
hallgatóban: mi következik most? – lehetne kérdezni.
A folytatásban halkan elindul az örömóda kezdete, majd a teljes zenekar, a kórussal egyetemben, fortissimóban adja elő az örömóda kiteljesedett, kilencedik variációját. Ez a variáció Händel nagyhatású kórusmuzsikájára emlékeztet. Hangzása diadalmas és ujjongó, végig fortissimóban hangzik, s azt sejteti, hogy végére értünk a szimfóniának, de nem ez történik.
Közjáték. Átvezető rész és zenekari szünet után lényeges változások következnek be a hangzás, a tempó tekintetében. A változás legfőbb jele az új téma, az új zenekari szín, mely vallásos jellegű: itt-ott emlékeztet gregorián fordulatokra. Palestrina-stílust és hangzást, majd Bach korálok harmóniáit véljük felfedezni. Mindezek archaikus színezetet adnak az itt elhangzó muzsikának. – Palestrina
A vers szövegrészei embermilliókról szólnak. S ennek tartalma, mondanivalója nagy hatást gyakorolhatott Beethovenre, aki itt megrendítő hatású zenét komponált. A tételnek ez a része közjátéknak minősül, mert nem áll kapcsolatban az örömóda dallamával.
Az ünnepélyesen áradó énekhangok alatt gyorsmozgású vonósszólamok száguldanak, anélkül, hogy a harmóniák sérülnének. A zene szépsége egy szóval jellemezhető: „földönkívüli.” Mintha valóban a világűrbe, a végtelen csillagbirodalom világába, hangulatába vezetne a zene bennünket, ahol „Ő” lakozik; érzitek, embermilliók? Valóban ezt érezni!
A tizedik variációban lassan
áradó harmóniák után energikus, szilajon száguldó, gyors tempójú feldolgozás
következik.
Ebben a variációban az örömóda és a közjáték dallama kettősfúgában kerül feldolgozásra. Mindkét téma a saját szövegével szerepel az énekkar szólamaiban. A dinamika elejétől végig energikus, forte.
A variációhoz átvezető rész csatlakozik, melyhez Beethoven szabadon választott szöveget az örömóda versszakaszaiból.
Kóda
A kóda szerepe az összefoglalás és a lezárás. Két szakaszra osztható.
1.
Az első szakasz gyorstempójú hegedűfutammal
indul, majd megszólalnak a szólóénekesek.
(Itt a következő szövegrész hangzik el: Freunde!
Tochter aus Elysium! – mely még háromszor ismétlődik.)
Ezután, a
zenekartól kisérve a kórus énekli az örömóda második versszakában
megfogalmazott testvériség gondolatát; ennek kiemelt új motívuma az „Alle Menschen werden
Brümen” verssor dallama.
Majd a
szólóénekesek következnek. A négy énekhang egyetlen harmóniában egyesülve
fejezi be a dallamot, azonosulva a vers szövegének mondanivalójával. A hangzás
poétikus, fennkölt. Rövid zenekari szünet jelzi az első szakasz végét.
2./ A második szakasz a lezáró szakasz. A tempó felgyorsul, a dinamika erősödik. Az elhangzó dallam a közjáték dallamának tomboló változata.
Amíg a tizedik variációban a hangulat alázatos, áhítatos, itt az öröm önfeledt ujjongásáról, az öröm dicsőítéséről, apoteózisáról van szó. A lezáró szakasz fő mondanivalója tehát az embermilliókat egy közösségbe egyesítő testvériség gondolata és az öröm dicsőítése.
A gyors tempó egy pillanatra megtorpan a „Tochter aus Elysium!” szavaknál, majd még gyorsabbá válik a tempó, és a teljes zenekar szűnni nem akaró, diadalmas akkordok harsogása közepette ér véget a tétel, egyben a szimfónia.
S z a v a k b a n
A IX. szimfónia minden idők egyik legnagyobb művészeti, egyben zeneművészeti alkotása. „Az öröm himnikus zenéje, amelyből hatalmas erővel sugárzik az emberiség iránti mérhetetlen szeretet; mindinkább meghódítja a népek szívét.” – írja Szabolcsi Bence zenetudósunk.
Bemutatójára 1824. május 7.-én került sor a bécsi Kärtnerthor-Theater színháztermében. Ez volt Beethoven utolsó nagy szerzői estje. Elhangzott még a Missa Solemnisből három részlet és a Névnapi nyitány.
Beethoven a szimfóniát két év alatt komponálta, de annak előkészületei valójában másfél évtizedet vettek igénybe. F. Schiller (1759-1805) „Az örömhöz” című versét 1793-ban Beethoven már olvasta (huszonhárom évesen), s feltehetően már akkor elhatározta, hogy megzenésíti. A végleges megoldást az örömóda dallamában találta meg. (Schiller a verset 1785-ben írta; Beethoven ekkor tizenöt éves.)
Ebben a szimfóniában, valamint a Missa Solemnisben és az utolsó vonósnégyesekben összegződik Beethoven alkotói munkásságának minden tapasztalata, s azon túl még valami, amit úgy hívnak: zsenialitás.
Hangversenykalauz című könyvében Pándi Mariann a következőket írja:
„Az utolsó művészeti korszakban Beethoven már
nem küzd az anyaggal: dallam és ritmus, harmónia és forma engedékenyen simul
roppant akaratához. A mester, aki a külvilággal már minden kapcsolatát
elvesztette, habozás nélkül áldozza fel a dallam „szépségét”, a ritmus
„szimmetriáját”. Nem riad vissza a „disszonáns” hangzatoktól, és szuverén módon
veti el a hagyományos formákat, amikor végső közlendőit az emberiség számára
elmondja. A IX. szimfónia túlnőtte a „bécsi klasszikus stílus” normáit.”
Egy érdekes idézet P. Bekkertől
(német zeneíró és kritikus, 1882-1937): „Hogyha Beethoven 1813-ban meg talál halni, napnál
világosabban bebizonyították volna, hogy halálával nem veszítettünk volna
semmit, mert hiszen megírt már mindent, amit megírnia adatott.”
Bartha Dénes: Beethoven kilenc szimfóniája –
242. oldal.
Három évvel a szimfónia bemutatása után Beethoven elhunyt. A IX.
szimfónia az utolsó szimfóniája. Kétszáz év múltán, vajon tudunk-e kellő
választ adni e szimfóniával kapcsolatban feltehető kérdésekre:
Szimfonikus művészetének összefoglalása?
Búcsú az élettől?
Az életigenlés, az életöröm hirdetése,
dicsőítése?
Talán mindegyik, talán egyik sem.
Sokkal inkább az elhivatott művész alkotóvágyának kiélése a Természettől eredendően kapott parancs végrehajtása jegyében. Beethoven küldetéssel érkezett, küldetést hajtott végre. Valahol feladatául kapta, hogy megírja ezt a szimfóniát, s még jó néhány művet. Több mű, és sokféle terv foglalkoztatta még a halálos ágyán is.
A zenei szakkönyvek a műelemzést elsősorban zeneelméleti oldalról tárgyalják. Alig esik szó arról, amiről a laikus hallgató szeretne tudni:
Miről szól ez a szimfónia? Mi a
mondanivalója?
Mi a szimfónia üzenete a mát élő
embereknek?
A szimfóniát /s természetesen minden más nagy művészeti alkotást/ számos vonatkozásban lehet magyarázni, értelmezni, gondolatokat felvetni:
- lehet irodalmi művel összefüggésbe hozni,
- lehet a filozófiát segítségül hívni,
- lehet Beethoven személyiségében keresni a mondanivaló lényegét (életének története-, szóbeli megnyilvánulásai-, levelei-, nyilatkozatai alapján),
- lehet az ókorból, a történelemből, a Bibliából meríteni,
- s lehet teljesen egyéni módon eljárni: akár hideg értelemmel, akár meleg érzelemmel, és így tovább.
Az egyes tételekről
Az I. tétel.
Általános szabály, hogy a szimfónia tételei közül az első a
legfontosabb, az alap, amelyre a többi tétel épül. Jelentős mértékben
befolyással van a többi háromra, még ha különböző jellegűek,
és karakterűek is azok. Mint tudjuk, az egyes tételek tartalmát tekintve
az első drámai hangvételű, a második a líra, a harmadik a jókedv, a tréfa; a
negyedik: a szerencsés végkifejlet, ahogyan az olasz vígoperák hőskorában a
közönség elvárta a cselekmény, a történet szerencsés befejezését a szerzőktől.
Természetesen nem kell mindenáron szoros kapcsolatot keresni az egyes
tételek között, hiszen nem operáról van szó, ahol a második felvonás nem
érthető az első nélkül, a harmadik az előző kettő nélkül. A szimfónia egyes
tételei viszonylagos önállósággal rendelkeznek, ahol döntő a tartalom és forma
minél magasabb fokon történő megvalósítása.
E rövid fejtegetés után, s főleg, ha már többször meghallgattuk egy-egy
tételt, illetve a teljes szimfóniát, bizonyára megérezzük, hogy az I. tétel
drámai hangzású, drámai hangvételű; a „démoni” jelzőt is használják
jellemzésére. - démon.
Akárcsak a III. szimfónia I. tétele, vagy az V. szimfónia I. tétele, ez
a tétel is elsősorban a küzdő emberről szól; az élet kisebb-nagyobb
küzdelmeiről, harcairól. Szól a küzdeni tudásról, szól az igazságért, a
szabadságért folytatott küzdelmekről, harcokról, szól a kudarcokról,
vereségekről is, és arról is, hogy kiolthatatlan az emberben a szabadság, az
igazság utáni vágy. Szól a törhetetlen emberi akaraterőről, a hősökről, akik
szembeszállnak a zsarnoksággal, jogtalanságokkal, és mindig készek a szebb,
boldogabb jövőért cselekedni, harcolni.
Már a görögök is vallották, hogy gond és baj nélkül senki nem élheti az
életet, életét. Hozzátehetjük: küzdelem nélkül sem. Sokan vallják, hogy az élet
egyik célja maga a küzdés. Ezt vallotta az ókorban élt legnagyobb diktátor: Sulla, Lucius Cornelius (i.e. 138-78).
A tétel vége felé Beethoven egy pillanatra felidézi a VII. szimfónia II.
tételének gyászindulóját, annak néhány ütemét, talán ezzel kíván a küzdelemben
elesett hősökről megemlékezni, tiszteletet adni.(Ez persze csak feltevés, de
már annyi minden magyarázat keletkezett egyes tételekről, dallamról; most én is
élek vele. Elfogadni természetesen nem kötelező!)
Kétségtelen, hogy a zene elsősorban az érzelmeinkre hat, de ugyanúgy
gondolkodásunkra, sőt a harmadik személyiségi jegyünkre is, akaratunkra. Erről
írtam már egy-két személyes hangvételű mondatot, ahogy én érzem, de
nyilvánvaló, hogy más és más vélemények vannak, s ez így természetes. Mint
ahogy az igazságnak is több útja van, nem sajátíthatjuk ki a magunk számára,
nem „én” vagyok annak egyedüli birtokosa.
A II. tétel.
Beethoven leghosszabb scherzo tétele, időben 16 perc, mindössze három dallamra épül: a scherzo első és második témájára (dallamára), illetve a trió egyetlen dallamára.
A II. tétel indítása egy ritmus-motívummal indul, három dobütésből áll; már írtam róla az elemzés közben. Ez a motívum végigkíséri, uralja a scherzo muzsikáját, akárcsak a VI. szimfónia II. tételét a patakcsobogás muzsikája, vagy a IV. szimfónia II. tételét a lüktető-motívum. A zene az ünnepet, a táncot idézi.
Ha igaz, hogy a klasszikus zenei nyelv legfőbb stílusjegye a motívumszövés, akkor itt a „daktilus-motívum”, mint ritmus kerül „szövésre” a tétel muzsikája alá, mellé, az ütemek közé.
A középrész – a scherzo után – a trió olyan, mint amikor a tomboló vihar után, egyszer csak napfény ragyogja be a tájat. A zene hangulata idillikus, teljesen más, mint a scherzóé. Egyébként maga Beethoven nem nevezi a tételt scherzónak, megelégszik a tempójelzéssel: Molto vivace.
Beethoven az ismétlések mestere, a trió-dallam huszonháromszor ismétlődik, mégsem unalmas. Különösen szép a trió hangszerelése, a „zenekari köntös.” A zene elbűvölő, varázslatos. Itt Beethoven nem a ritmussal hat, hanem a hangszínekkel és a harmóniákkal. A hangzás fénylő, a dallam melegen szárnyaló. Figyeljünk fel arra is, hogy a trió dallam staccato (szaggatottan), míg az átvezető zenei rész muzsikája legato (kötötten, folyamatosan) hangzik. Hiába: az ellentét elve itt és így is jelen van, mely nemcsak az európai filozófiai gondolkodás egyik alapelve, hanem a klasszikus zenéé is, mely elsősorban a dinamikában a legerőteljesebb. Sokak szerint Beethoven előbb alkalmazta a filozófiai alaptételt: tézis-antitézis-szintézis, mint G.W.F. Hegel (1770-1831), az európai klasszikus filozófia legnagyobbja.
III.
Tétel
A tételben két dallam hangzik el.
Az Adagio dallama /tempóelőírása Adagio molto e cantabile/ szomorú, panaszkodó.
Az epizód témájának dallama /tempóelőírása: Andante moderato/ – vigasztaló, egyben megnyugvást, békét kereső.
Valóban. Amíg a szimfónia első tétele az élet küzdelmeiről, a második az élet zajos világáról szól, itt a csend, a béke, a nyugalom harmóniái uralkodnak.
Túl azon, hogy a tétel muzsikája békét, nyugalmat kereső, híven és pontosan mutatja be Beethoven érzéseit, lelkiállapotának világát. A zeneszerző túl van már élete küzdelmein, sikerein; nyugalomra vágyik, a lélek belső nyugalmára; legjobban talán a „nirvána” szó fejezi ki ezt a fajta tartalmat.
Süketsége miatt már régen elvonult az emberek elől, társaságba nem jár, hozzá sem járnak, egyre többen elmaradoznak tőle, elfelejtik; Bécs zenei életében a francia opera dívik. Keserűen jegyzi meg egyszer, hogy műveit már nem játsszák, azok senkit sem érdekelnek.
Kétszeresen zárul be körülötte a világ: süket és magányos. Egyedül él; nincs családja, felesége, gyermekei. A külvilággal jegyzet útján értekezik. Élete utolsó éveiben sokszor cserél lakást (ma úgy mondanánk albérletet). Legtöbbször becsapják, senki nem gondoskodik róla, külleme is elhanyagolt. A bécsi rendőrség egy alkalommal, mikor esti sétáját végzi, letartóztatja, s előállítják, mert csavargónak nézik. Bárhogy szeretnénk, el sem tudjuk képzelni mindennapi gondjait, helyzetét, mellőzöttségét, lelkiállapotát.
Ugyanakkor feljutott egy olyan csúcsra, ahol egyedül van; nincsenek társak, nincs kivel megosztani az életet, művészetét, gondolatait. A zene hangjai ebben a tételben a panaszról is szólnak, de nem az égre kiáltóan, nem lázadóan, mint a fiatalok; nem is átkozódva, torkon ragadva a sorsot, mint az V. szimfóniában, hanem bölcs derűvel, a szív és a lélek megbékélt nyugalmával szemléli a világot, sorsát, és írja a kottafejeket.
A zene hangjai itt a magányos lélek fájdalmáról is szólnak, de nem a csüggedésről, a csalódottságról, hanem a küzdelemben megfáradt, de általa megnemesült lélek erejét, emelkedettségét hirdeti a bölcs nyugalmával, tapasztalatával.
Beethoven nemcsak saját érzéseit, fájdalmait, panaszát önti zenébe, ezek az érzések ott vannak minden emberben, aki él, küzd, dolgozik, szenved, szeret, és örülni tud az életnek. Azt a nyugalmat, békét keresi, amelyre minden ember vágyik, az élet zaklatott világában. Egy percre se gondoljuk tehát, hogy a zeneszerző kizárólag a saját érzéseit, hangulatát, fájdalmait önti zenébe, s tolmácsolja a hallgató számára (bár ez is igaz), hanem ellenkezőleg: a hallgató érzelmeit emeli a valósághoz, a zene igéző ereje által. A szavak erre nem képesek, ezt csak a zene tudja kifejezni, pusztán azért, mert az érzelmeknek nincsenek pontos szavai, nehezen tudjuk azokat szavakba foglalni.
Amikor ezeket a sorokat írom, hetvenedik életévemhez közeledek, s úgy tűnik gondjaim szaporodnak, úgy tűnik nincs pihenő, úgy tűnik egyre nyugtalanabb az élet, nemcsak körülöttem, hanem hazámban és a nagyvilágban, és nem remélhetek csendesebb napokat. Mégis, amikor ezt a tételt hallgatom, megnyugszik a lelkem, feloldódom a zene hangjaiban, valami különös béke tölti el énemet, mely vígasztal és felemel, és erőt ad a következő nap jöttéhez, erőt ad az újabb küzdelmekhez, az élet értelméhez, létezésemhez.
Sokkal szemben fogalmaz Shaw, George Bernard (1856-1950) angol drámaíró, regényíró,
kritikus: „…félelem nélkül tárta ki önmagát, s ezzel bennünket,
hétköznapi embereket is kifejezett.”
Nagyon találó a Révai Nagy Lexikona szakírójának pár sora, mely tökéletesen illik az I.– illetve a III. tétel zenéjének tartalmára; oldalakat lehetne írni, de ennél tömörebben és szebben nem! A mondat a szimfónia egészére megfogalmazott, mégis, első fele az I. tételre, a mondat másik fele a III. tételre igaz, a legjobban. „Egy szív küzdelmeit fejezi ki, amint sok gyötrődés közt az öröm sugara után vágyódik.” (II. kötet – 1911)
IV. Tétel
A IV. tételben döntő fordulat következik be a szimfónia zenéjében. Beethoven átlépi a forma évszázados világát és bevonja az emberi hangot, hogy „minden ember számára”, „minden hallgatója számára” érthető módon tudja tolmácsolni művészetének utolsó nagy és lángoló vallomását.
Többen kifogásolták, hogy a kórus bevonása a szimfonikus zenébe, tévedés. Azóta elmúlt majd kétszáz esztendő, s egyre inkább nyilvánvalóbb, hogy nem Beethoven tévedett.
Szakírók azt is felvetik, hogy a IX. szimfónia kevésbé egységes mű, mert a szimfónia „épületében” a tételek összetartozásának erősebbnek kellene lennie. Ezt Beethoven is jól tudta, ezért a IV. tételben felidézi az első három tétel főtémáit, míg végül rátalál az örömóda dallamára.
A szimfónia az egész világon népszerű, s egyre többet
játsszák, és egyre többen ismerik meg. Pabló Casals, a
világhírű gordonkaművész javaslatára, 1958. óta, az öt világrészt jelképező öt
városban, a rádió- és televízió állomások minden év december 3l.-én, ugyanabban
az órában sugározzák a IX. szimfóniát. A népek testvériségét hirdető
alkotásban, az utolsó tételben – Schiller örömódájára írt dallamban – Beethoven
az emberiségnek küldi, hirdeti a zenében
megfogalmazott üzenetét: „Embermilliók
átkarollak / Csókom vedd ó, nagy világ.” (A legszebb
végrendelet, amit valaha is írtak!)
A IV. tétel zenéje nem szorul különösebb magyarázatra. Schiller versének szövege és Beethoven muzsikája tökéletes összhangban talál egymásra és hirdeti az életérzés örömét. S hirdet még valamit, a világ népeinek összetartozását, a testvériség gondolatát, ahogy azt a francia felvilágosodás gondolkodói hirdették. Nem véletlen tehát, hogy ennek a szimfóniának a „Testvériség szimfóniája” utónevet adták, persze legtöbbször csak Örömódának hívjuk.
Többen azt is vallják, hogy Beethoven az örömóda dallamával ad hálát a Teremtőnek, hogy teljesíthette küldetését; egyben köszönetet mond a nagyhatalmú SORS-nak, hogy valóra tudta váltani művészetének kiteljesedését, és az emberiség asztalára helyezhette alkotásait. Gondoljunk egy pillanatra a 32 éves korában írt végrendeletére, ahol az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, gyorsan romló hallása miatt.
Vajon boldog
volt-e vagy boldogtalan, Beethoven?
Napjainkban, amikor nincs elég időnk jóformán semmire, még kevesebb idő jut, ha egyáltalán jut zeneművek hallgatására, tanulmányozására, ezért aztán, aki nem olvasta, vagy nem hallotta, nem tudhatja:
Amikor Beethoven a IX. szimfóniát írja, alkotja…
§ emberhez méltatlan, mostoha körülmények között éli mindennapjait; nem tévedés: mocsokban él,
§ élettörténetéből tudjuk, hogy utolsó éveiben nagyon sokszor kényszerült, illetve változtatott lakóhelyet (ma úgy mondanánk: cserélt albérletet).
Boldogtalan?
Sorsára hagyva, süketen és megöregedve, Bécs és a világ által elfeledve, elhanyagolt külsővel és ruházattal, betegségekkel küzdve – mégis dolgozik, alkot…
A IX. szimfóniát írja az emberiség számára…
Előtte Schiller verse, széttárja karjait:
„Embermilliók, átkarollak,
Csókom vedd, ó Nagyvilág!
Lángolj fel lelkünkben, szép
Égi szikra, szent öröm!
Testvér lészen minden ember
Ott, hol lengnek szárnyaid.”
Zenébe önti a vers gondolatait, feledve a földi élet kicsinyes, bár kínzó nyűgeit…
Gondolatai sebes szárnyán bejárja a művészet végtelen birodalmát, ahol…
alkotó szelleme boldogan időzik az „égi szikra” melegénél és a „testvériség” gondolatánál.
Az emberiség szabad, szebb jövőjét reméli.
Boldog.
F R I E D R I C H S C H I L L E R
A Z Ö R Ö M H Ö Z
Rónay György fordítása
Tárgymutató
archaikus gör-lat 1. ősrégi, ősi, ókori 2.
műv a görög művészetben az i.e. 5. sz.
közepéig tartó időszakból való; kezdeti, korai; régies → a
szövegben az aláhúzott szavak értelemben használatos < vissza
démon gör-lat – egyes természeti népek mitológiájában isteni
erejű, de az isteneknél alacsonyabb rendű lény < vissza
fanfár fr – hosszú, egyenes trombitaféle hangszer < vissza
nirvána ind –
a szó használatánál én itt elsősorban a háborítatlan nyugalom, a sorssal
megbékélt állapotot értem < vissza
Palestrina, Giovanni Pierluigi da – a zenetörténet kiváló alakja /1525 – 1594/, betetéző, összefoglaló művész; hatszólamú miséi, zenéje a tisztán vokális
irodalom csúcspontját jelenti; zeneiskolákban ma is tanítják a Palaestrina-stílust; természetesen világi műveket /madrigál/
is írt.- < vissza
refrén
fr – irod, zene – vers/dal szakaszainak végén visszatérő,
többé-kevésbé változatlanul ismétlődő sor/ok/, ill. dallamrész < vissza