Plutarkhosz ( ? 46 - ? 120 )

A „Párhuzamos életrajzok” című könyvének első kötetében /488-493 oldalakon/ az ALKIBIADÉSZ – CORIOLANUS fejezetben, az édesanya, Volumnia beszédét így fogalmazta meg:

„Láthatod, fiam, ha nem beszélünk is róla – szólt Volumnia –, öltözetünkről és nyomorult állapotunkat eláruló külsőnkről, hogy száműzetésed milyen szánalmas helyzetbe juttatott bennünket.

Gondold meg, hogy az összes asszony közt mi vagyunk a legszerencsétlenebbek, hiszen számunkra a balsors a legboldogabb látványt a legszörnyűbbé tette, mivel én fiamat, ő pedig a férjét úgy kell viszontlássa, amint szülővárosa falait haddal ostromolja. Ami másoknak minden szerencsétlenségükben és balsorsukban vigasztalás, hogy az istenekhez imádkozhatnak, nekünk kétségbeejtő nyugtalanság, hiszen amikor az istenektől hazánknak győzelmet kérünk, nem kérhetünk neked üdvöt, mert imánkban átkot kell mondanunk ellenségünkre. Feleséged, gyermekeid vagy hazájukat veszítik el, vagy téged.

Én nem várom meg élve, hogy a sors legyen a döntőbíró ebben a háborúban, mert ha nem tudlak rábírni, hogy viszály és háború csapásai helyett a baráti egyetértést válaszd, és mindkét nép jótevője légy, ahelyett, hogy az egyik megrontója volnál, tudd meg és készülj fel rá:

Nem támadhatsz hazádra, csak ha előbb szülőanyád holttestén átlépsz. Nem kívánhatod tőlem, hogy bevárja a napot, amikor azt kell látnom, hogy római polgárok tartanak diadalmenetet fiam felett, avagy ő nyomul be Rómába diadalmenet élén mint ellenség.

Ha azt kérném tőled, hogy hazádat a volscusok pusztulása árán mentsd meg, nehéz választás elé állítanálak, fiam, mert nem volna szép dolog, ha tönkretennéd polgártársaidat, sem igazságos, hogy eláruld azokat, akik megbíznak benned. Mi azonban csak a mostani baj elhárítását kérjük tőled, az pedig egyaránt üdvös mindkét népre, de különösképpen dicső és szép dolog a volscusokra, mert szép látvány volna, hogy amikor már-már kezükben tartják a győzelmet, felkínálják nekünk a legfőbb jót, a békét és a barátságot, méghozzá úgy, hogy nekik maguknak sem kell elveszíteniük.

Ha bekövetkezik ez a szerencsés fordulat, elsősorban neked lesz köszönhető, ha pedig nem, mindkét fél egyedül téged tesz felelőssé. Bár a háború kimenetele kétes, az azonban egészen világos, hogy ha győzöl, hazád pusztító démona leszel, ha pedig vereséget szenvedsz, az egész világ azt gondolja rólad, hogy haragodnak engedve a legnagyobb szerencsétlenséget hoztad jótevőidre és barátaidra.”

Coriolanus semmit sem válaszolt.

...hosszú ideig csendben álltak, és ekkor ismét Volumnia szólalt meg:

„Miért hallgatsz, fiam? Vajon helyes-e mindenben engedni a haragnak és a bosszúnak, és helytelen-e hallgatni egy anya kérésére, ha egyszer ennyire fontos ügyben fordul hozzád?

Az illik-e egy nagy emberhez, hogy csak a rajta elkövetett sérelmeket tartsa emlékezetében, és nem az-e a kötelessége az igazán nagy és derék férfiúnak, hogy tisztelje és megbecsülje azokat a jótéteményeket, amelyeket szülőitől kapott?

Bizony senkihez sem méltóbb a hála, mint hozzád, aki olyan könyörtelenül üldözöd a hálátlanságot. Bár hazádat te már szigorúan megbüntetted, anyád iránti háládat még nem róttad le. Legszentebb kötelességed, hogy minden kényszerítés nélkül teljesítsd igazságos és jogos kérésemet. Ha pedig nem hallgatsz rám, miért habozzak utolsó reménységemhez folyamodni?

Ezekkel a szavakkal térdre esett menyével és unokáival együtt. Coriolanus ekkor így kiáltott fel:

„Mit teszel velem, anyám?” – majd felemelte Volumniát, hevesen megszorította jobbját, és így szólt:

„Győztél: győzelmed hazád javát, és az én pusztulásomat jelenti. Elmegyek, de egyedül te vettél győzelmet rajtam.”

...másnap reggel elvezette a volscusokat, akik nem értettek mindnyájan egyet vele. Összehívták tehát a népgyűlést, az erre kitanított népvezérek szólásra emelkedtek és feldühítették a népet.

De amikor Coriolanus lépett a szószékre, a személye iránti tiszteletből elcsendesedett a zaj és kiáltozás, így nyugodtan beszélhetett. Az antiumiak legderekabbjai, akik teljes őszinteséggel a békére törekedtek, félreérthetetlenül kimutatták, hogy megértéssel hallgatják a beszámolót...

...hanem a legelszántabb összeesküvők közbekiabáltak, hogy ne hallgassanak az árulóra, hiszen zsarnoki hatalomra tör, és nem hajlandó átadni a kapott hatalmat.

Erre a tömeg rárohant és megölte, anélkül, hogy a jelenlevők közül bárki védelmére kelt volna. A többség mégis kimutatta, hogy nem ért egyet a történtekkel, mert a városokból odasereglett emberek katonai pompával temették el holttestét, és sírját, mint vitéz katonáét és hadvezérét az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel díszítették fel.

E rövid szemelvény célja, hogy felkeltse az érdeklődést a teljes fejezet /456-499/ elolvasása iránt. (Mindössze 43 oldal.)

Plutarkhosz stílusa igényes, élvezetes; olvasása élményt jelent a mát élő embernek is. Rendkívül tanulságosak erkölcsi fejtegetései, melyek feltehetően filozófiai tudásának köszönhető.

Végezetül engedtessék meg nekem a következő észrevétel:

Az ókori történetírók néhány mondatban leírják, hogy hogyan történt Coriolanus halála, illetve temetése. Shakespeare fogalmaz a legszebben, mely sorok a színmű végén olvashatók. (Lásd a dokumentumban!)

Amikor ezeket a sorokat olvasom, óhatatlanul eszembe jut legújabb kori történelmünk számos újratemetése, de korábbi történelmünk is bővelkedik külföldre száműzött államférfiakkal, tudósokkal, írókkal...