Ludwig
van Beethoven
Bonn,
1770. XII. 16. v. 17.– Bécs, 1827. III. 26.
Sírhelye a Bécsi Központi Temetőben van; sírkövén
nincs más felirat, csak egyetlen szó: Beethoven. Születése után több mint kétszáz
évvel a Németországban megjelenő útikönyvekbe méltán írják e rövid mondatot:
„Szülőházában sosem hervad a babér.” - mert az odalátogató zenerajongó turisták
ezrei, főleg az amerikaiak, egy-egy babérkoszorút helyeznek el ott, a nagy
zeneköltő tiszteletére. Flamand ősök német leszármazottja. Édesapja is muzsikus
volt, udvari zenész, tenorista; ő pedig csodagyerek, akárcsak Mozart, de
másképpen.
„Nem helyezkedett be alázatos szellemmel az élet és a
kultúra kialakult köreibe, inkább meghódította, maga alá gyűrte azokat; nem
bennük, felettük élt. Az volt, aminek a köztudat tisztelte: hérosz (hős).
A szabadság egyik legnagyobb dalosa ő, aki a
börtönjelenetben (Fidélió című operájában), megrázza az örök emberi bilincseket
és a rabok kórusában megzendíti az elgyötört emberiség örök szabadságvágyának
legcsodálatosabb dalát. Mindaz, ami szabadságvágyait, boldogságálmait,
örömsóvárgásait az életben letiporja, gigászi, kérlelhetetlen Sorssá nő
képzeletében. Bátran felidézi ennek a lélek ajtaján dörömbölő Sorsnak képét (V.
szimfónia I. tétel – a szimfónia előneve: Sors), és boldogan idézi az életnek
azokat a küzdelmes jeleneteit, ahol szemben áll a hős. Megrajzolja hőse egész
életét (III. Eroica szimfónia), tragikus bukását (Coriolan nyitány),
meggyászolja (III. szimfónia II. tétel), és megdicsőíti. (Egmont nyitány)
Zenéje a teljes életet tükrözi, egy
egész világ alakul ki belőlük, melyben az univerzum tükröződik. Benső életében
a szeretet, a jóság álmai alatt Beethoven valami sötéten, elemezhetetlen szenvedéllyel
forrongó, elementáris ösztönélet vad erőit érezhette, melyek vulkanikus,
földalatti zörejekkel kisérték az emberiesség meleg líráját.
Mélyen öntudata alatt viharok tomboltak, tengerek
zúgtak, kígyózó gyökerek fonódtak, égretörő ágak terpeszkedtek és
megmagyarázhatatlan virágok nyíltak: őstermészet. Minden idők egyik legnagyobb
alkotásában – a IX. szimfóniában – az öröm himnikus hangjaival idézi azt a
megváltó pillanatot, amikor a külső élet, a sors, az egész világmindenség,
szerelmesek, barátok, hősök, cherubok, napok és csillagok ragyogó seregei tárt
karokkal elébe sietnek életünk legmélyebb boldogságvágyának.” (Zenei Lexikon, 1 - Tóth Aladár – 1930.)
A
születési dátumnál december 16. v. 17. szerepel. Miért? A pontos dátum nem
ismert, de egészen bizonyos, hogy 16.-án született, mert azokban az időkben a
születést követő napon tartották keresztvíz alá a gyermekeket. Az egyházi
keresztlevél dátuma pedig december 17.
(Az
érdekesség kedvéért említem, hogy az ókorban már igen nagy a bizonytalanság abban
a tekintetben, hogy valamely híres személy mikor született, illetve hunyt el;
például Pindarosz (i. e. ?520 – i. e. ?445)
Beethoven 1792-ben költözött
és telepedett le Bécsben.
Feljegyezték,
hogy haláláig, vagyis 35 év alatt, 6o helyen lakott a városban és környékén;
legtöbbet a Mölker Bestei 8.sz. alatti Pasqualatihaus-bérház IV.emeletén, 1804–1815 között.
Forrás: Külföldi
városok - Bécs – Panoráma, második, javított kiadás – 1982. – 70. oldal.
Milyen
ember volt Beethoven?
Szabolcsi
Bence könyvében van egy részlet, 279. oldal, ahol Weissenbachot idézi:
„Jelleme megfelel nagyszerű
tehetségének; gyermeki s egyben erőteljes és dacos kedély, minden szépnek és
jónak rajongója...
A köznapi világgal mindörökre
meghasonlott. Lelkesedik az erkölcs jogáért, nem szenvedheti azt, akiben
makulát talált. Nem vesztegeti meg a földi pompa, sem vagyon, sem származás...
A pénznek csak szükségszerű értéket
tulajdonít, sohasem tudja, mennyiből él s mennyit költ. Gazdag lehetne, ha egy
szerető lélek szegődne melléje...
Keserű tapasztalatai ellenére természete
annyira idegen a világ tülekedésétől, hogy gyanútlanul és gyermekesen áll
szemben minden aljassággal...
Faragatlannak mondták, mert lángelméjét
nem a táncmesternél szerezte s nem küldi a hatalmasok udvarlására; mert az akar
lenni, ami...
Az utókor azonban tudni fogja, hogy ezt
a mestert kora felismerte s a legjobbak meghajoltak előtte.”
Ebben
a szellemben ábrázolják a kor festői és rajzolói is: zord homlokkal, fenségesen
és magányosan, olimpuszi villámmal szemében.
Hogyan
látta őt, Bettina Brentano írónő „a német romantika viharmadara”
– , aki kapcsolatban állt Beethovennel, s így ír róla egyik levelében:
„Senki sem tudta, hol lakik, hiszen
gyakran valóságos rejtekben él. Különös lakás ez: az első szobában két vagy
három lábnélküli, földön heverő zongora, útitáskák, melyekben a holmiját
tartja, meg egy háromlábú szék – a másodikban fekvőhelye, mely télen-nyáron
egyszerű szalmazsákból és vékony lepedőből áll, egy fenyőasztalon álló
mosdótál; hálóköntöse a padlón hever.
Itt várunk rá egy jó félórahosszat, mert
éppen borotválkozott. Végre bejött. Amilyen nagy a szelleme, és szíve, olyan
kicsiny ő maga; alacsony, barna, himlőhelyes ember, az a fajta, amit csúfnak
neveznek, de mennyei szép homloka van, melyet a harmónia oly nemesen boltozott,
hogy legszívesebben megcsodálná az ember, mint valami nagyszerű műremeket;
hosszú, fekete haját hátrafésüli; alig harmincévesnek látszik, különben ő maga
sem tudja a korát, de harmincötnek gyanítja. (Valójában negyven volt.) Sokszor
hallottam, hogy óvatosnak kell lenni a vele való érintkezésben, mert könnyen
tüskéssé válik;...
Ez az ember olyan büszke, hogy sem a
császárnak, sem a hercegeknek, akiktől minden ellenszolgáltatás nélkül
évjáradékot húz, nem hajlandó muzsikálni és egész Bécsben a legnagyobb ritkaság,
ha az ő játékát hallgathatja az ember.
Szórakozottsága miatt gúny tárgya lett s
annyira kihasználják, hogy sokszor a legszükségesebbekre sincs pénze. Barátok
és testvérek élősködnek rajta, ruhái rongyosak, megjelenése elhanyagolt s
mindennek ellenére mégis jelentékeny, sőt nagyszerű.
Most hát ott láttam ezt a roppant nagy
szellemet a maga birodalmában. Egyetlen uralkodóban sem él a hatalomnak, a
belőle kiáradó erőnek olyan öntudata, mint ebben a Beethovenben...” (Szabolcsi
Bence könyve, 286-287. oldal, részletek)
Goethe
így írt naplójába, Beethovenről:
„Sohasem láttam még koncentráltabb,
erőteljesebb, befelé-élőbb művészt. Teljesen megértem, hogy oly fonákul áll
szemben a világgal.
Teplitzben megismerkedtem Beethovennel; tehetsége
bámulatra késztetett, de sajnos, teljesen zabolátlan egyéniség. Sokban igaza
van, mikor megveti a világot, de ezzel persze sem a maga, sem mások számára nem
teszi azt élvezetesebbé.” (Szabolcsi Bence könve, 290. oldal)
Egy társasági beszélgetés során az egykori Thomas-Cantorról (Bach), a Tamás-templom karnagyáról és
művészetéről esett szó, melynek során Beethoven váratlanul e szavakkal kiáltott
közbe: Nicht Bach, sondern Meer sollte er heissen.
(Nem pataknak, hanem tengernek kellett volna hívni őt!)
Beethoven
idejében találták fel a karmesterséget!?!
Spohr, Ludwig (1784-1859) kiváló német zeneszerző,
hegedűművész és karmester – így ír önéletrajzában a „kolléga”
vezényléséről:
„E hangversenyen először láttam Beethovent vezényelni. (VII. szimfóniát vezényelte.) Bár gyakran hallottam róla, rendkívül
meglepett. Az volt a szokása, hogy a kifejezés jeleit a legsajátosabb
testmozgásokkal hozza a zenekar tudomására. Így például a sforzandónál karjait,
melyek rendesen keresztbe voltak téve mellén, hevesen szétvetette. A pianónál
leguggolt, annál mélyebbre guggolva, minél csendesebb hangot kívánt. A
crescendónál fokozatosan felemelkedett, míg végül a forténál egészen felugrott
a magasba; és anélkül, hogy észrevette volna, többször hangosan ordítva
veleénekelt a zenekarral.”
/Bartha Dénes könyve, 222. oldal/
Idézet
a temetésén mondott gyászbeszédből: „Élő ember nem
léphet a halhatatlanok csarnokába, a testnek el kell hullnia, csak akkor
tárulnak fel az örök kapuk. Akit gyászoltok, immár minden idők nagyjai között
áll, minden időkre sérthetetlenül.” ( Szabolcsi Bence könyve, 376. oldal.)
Még néhány mondat.
Édesanyja Maria Magdalena Keverich,
súlyos tüdőbeteg, édesapja Johann van Beethoven súlyos
alkoholista; hét gyermekük született, három maradt életben. (A
mai genetikus tanácsa szerint ennek a házaspárnak nem lenne szabad gyermeket,
gyermekeket vállalni.)
Nem tudjuk milyen volt a csillagok
állása, amikor megszületett, de bizonyos, hogy a zene nagyköveteként
érkezett.
Gyermekkora nélkülözte a családi otthon
melegét, szeretetét; édesapja a zongorához veri.
Lángeszű gyermekvolt, és autodidakta.
8 évesen szerepel először nyilvánosság
előtt, nagy sikerrel.
12 évesen havi
17 évesen veszíti el édesanyját, az
egyetlen lényt, akit szeretett.
Önbizalma, öntudata határtalan.
Erősen hatottak rá a francia
felvilágosodás gondolkodói.
Két példaképe volt: Arisztotelész és
Jézus, mondta egyszer.
22 évesen költözik a zene fővárosába,
mely ekkor Bécs.
Két év múlva megnyílnak előtte a főúri
szalonok.
Zongorajátéka, később művészete előtt
fejet hajt a zenei világ.
Az I. szimfónia bemutatásával, 1802,
kezdődik trónfoglalása.
Ő az első önálló, szabad, független
zeneszerző, nem alkalmazott, nem szolga. (Mozart a Salzburgi érseki
palotában még a cselédekkel együtt lakott, étkezett.)
Zeneköltőnek vallja magát, és megnyitja
az egyéni kultusz útját.
A III. Eroica szimfónia mérföldkő a
zeneművészetben. (1805)
Élete utolsó éveiben remeteként élt.
Visszavonult az emberektől.
Sorsának tragédiája, hogy 1802-től
kezdődően fokozatosan veszíti el hallását.(Ez a betegség ma már gyógyítható!)
1812-ben az Esz-dúr zongoraversenyt még ő játszotta, és 1822-től már csak
levelező-füzet segítségével tud embertársaival „beszélgetni”.
A IX. szimfóniát és a Missa Solemnist
már teljes süketségben komponálta.
1827. március 26.-án hunyt el. Feljegyezték, hogy
azon a napon esett a hó, sütött a nap, dörgött, villámlott. A természet különös
módon búcsúztatta nagy fiát.
Temetésén 20.000 ember vett részt.
Hamvai a Bécsi
Központi Temetőben nyugszanak,
sírkövén nincs
más felirat, csupán egy szó:
BEETHOVEN
Azóta elmúlt
kétszáz esztendő,
s napjainkban,
amikor egy-egy zeneművét adják elő,
a zeneszerető közönség zsúfolásig megtölti a
hangversenytermeket.
Miért?
Az indoklás
igen rövid:
Művei felett
nincs a múló időnek hatalma!